Harcz László: Az evolúció filozófiája-1., 4. Fejezet: Az evolúció filozófiája nagy vonalakban

Az élet legfontosabb ismérve, hogy fönn akar maradni, folytatódni akar.

Ezt azáltal éri el, hogy a Charles Darwin által leírt természetes kiválasztódás révén mindig a környezethez legjobban alkalmazkodni képes egyed tudja a génjeit sokasítani, azáltal, hogy ő neveli föl a legtöbb utódot.

A rejtett génekből, a tartalék génekből mindig felhasználásra kerül egy kis részük, tehát a születő mutációk, változatok közül mindig lesz egy csoport, amely képes alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és ezek lesznek képesek a legtöbb utódot felnevelni, ezáltal az életet, a fajt továbbvinni. Az evolúció a mai felfogás szerint kb. így zajlik, így marad fenn az élet.

Az emberi faj genetikai értelemben évmilliók óta nem sokat változott fizikai értelemben, de mégis képes a túlélésre, mert igen fejlett a betegségek, mikroorganizmusok, kórokozók elleni védekező rendszere és az értelmi képességei. Utóbbi létrejötte óta nem feltétlenül szükséges szervi, élettani szinten védekezni a környezeti változásokhoz, ezt az ember mára már képes elérni a civilizációs tudományos-technikai megoldásokkal is.

Az ösztönök a tudathoz képest sokszorosan nagyobb arányban uralják az emberi viselkedést és gondolkodást, ezt Ezequiel Morsella (San Francisco-i Egyetem)  és munkatársai és mások evolúciós, genetikai, evolúcióbiológiai, stb. kutatásai állapították meg. Eszerint az emberi természetet és a belőle eredő emberi viselkedést döntően a létfenntartó ösztöneink vezérlik, a tudat szerepe az emberi viselkedés, az emberi személyiség működésében meglehetősen csekély, a tudat megdöbbentő módon túlnyomórészt nem a döntéseinknél játszik szerepet, hanem mintegy átkapcsolóként, közvetítő közegként szolgál az örökítőanyag, az agyunk különböző területei és a szervezetünk tudatos funkciói, szervei közötti információ-áramlásban.

Az emberi élet tehát a létfenntartó ösztönök segítségével marad fönn.

És kicsit előreszaladva, de már most leírom az egyik alapvetően új gondolatomat:

a létfenntartó ösztönök késztetései, az erkölcsösség, az értékek, és bármi, ami az emberi természettel, az emberi személyiséggel kapcsolatos, legyen az jó vagy rossz hatással a túlélésünkre, mind egyetlen összefüggő egészet alkot, és mind az evolúcióhoz való viszonyuk, hasznosságuk alapján nyerik el értéküket.

Mindezt leginkább „Az evolúció filozófiája” elnevezés adja vissza. A mostani változat alcíme a „Vágyak és a beteljesülés”, mert az ösztönök által gerjesztett vágyak és a beteljesülés mentén zajlik a gyakorlatban az egész túlélésünk, az egész életünk.

Az erkölcs, az értékek, a lelkiismeret: ez mind arra hívatott, hogy a létfenntartó ösztöneink késztetései megvalósulását elősegítse. Ez a szemlélet tudomásom szerint teljesen új, az erkölcsöt, az értékeket, stb. mind csak önmagukban, legfeljebb csoport-kötődésű fogalomként határozták meg, ami messze nem elegendő ezeknek a fogalmaknak a meghatározásához, hatásuk, jelentőségük, működésük leírásához.

Érdemesnek látszik tehát a vizsgálódást az ösztönök felől kezdeni.

4.1.           A létfenntartó ösztönök

 (a továbbiakban: ösztönök): Az élőlények egyedei (és általuk a fajok) a túlélésért folytatott küzdelmükhöz hathatós segítséget kapnak a természettől: az örökítőanyagunkban (DNS, RNS, gének, stb.) minden egyed ún. létfenntartó ösztönöket örököl.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Az ösztönök az örökítőanyagba beépítik nemzedékről-nemzedékre, egyedről-egyedre a tapasztalatainkat, sőt a legújabb kutatások szerint a DNS kb. 90 %-ának olyan a szerkezete, mint az emberi nyelvé. Tehát képes gondolatokat befogadni és kiadni. Csekélységem innen, ebből a nyelvi kommunikációs DNS-részlegből származtatja a lelkiismeretet.

Az ösztönök az egyénben vágyakat ébresztenek, és ezeket a vágyakat ki is elégítik, ha az egyén végrehajtja az ösztönök által fontosnak tartott mozzanatokat. A vágyaink segítségével marad fent az élet.

Az evolúció során nyilvánvalóvá vált, hogy melyek azok a szempontok, amelyek a leginkább elősegítik az egyén túlélését, sőt, a faj túlélése érdekeit is figyelembe veszik.

Ezek egy része testi szintű, közöttük szerepel a skálán a legfontosabbtól a legkevésbé fontosig számos ösztönös késztetés és az ezek nyomán ébredő vágy, vagyis örömszerzési kényszer. Ezekkel én itt nem foglalkozom, csak érintőlegesen. Az emberi szükségletek fontossági sorrendjét az eredetileg Abraham Maslow által felvázolt piramis alakú ábra szemlélteti, bár ezt már többször is módosították, és szerintem fogják is még sokszor, köztük bizonyára én is, többek közt érdemben ezzel az írással is… Az általam itt  leírt emberi természet mindenesetre lényegesen más fontossági sorrendű szükséglet-piramist hoz létre, mint amilyent akár Abraham Maslow, akár az őutána a piramist módosítók megállapítottak.

Az emberi mivoltunk lényege jellemzően nem a testi szintű folyamatokból, hanem a szellemi-érzelmi-erkölcsi szférában zajló jelenségekkel kapcsolatban rajzolódik ki.

Az ösztöneink azokat az életműködéseket és tevékenységeket részesítik előnyben, amelyek az adott faj fennmaradása szempontjából a legelőnyösebbek. Az emberi faj esetében az a legfontosabb szempont a túlélés szempontjából, hogy

a. közösségben éljünk és hogy

b. minél nagyobb befolyásunk legyen a közösségen belül.

Ezt alapvetően a falka-ösztön és a rangsor-ösztön segítségével éri el a természet. Az ezen ösztönök által létrehozott vágyak, örömszerzési kényszerek a falkához (közösséghez) és a közösségen belüli rangsorhoz kötődnek.

Így az ösztönök alapvetően két csoportba oszthatók:

4.1.1.      A közösségképzés kényszere vagy a közösségi ösztön (a falka-ösztön)

az az ösztönös kényszer, amely az egyént arra kényszeríti, hogy minél nagyobb létszámú és erejű közösséghez tartozzék, és a közösségen belüliekkel szolidaritást vállaljon, míg a közösségen kívülieket a közösségből kirekessze és mellőzze. A közösség (ősember korunkban és még korábban: a falka) sokszoros eséllyel marad fenn egy magányos egyedhez vagy családhoz képest, emiatt elemi erővel igyekszünk minél erősebben kötődni egy minél erősebb, sikeresebb közösséghez. A létfenntartó ösztöneink egyik legerősebb vonulata. Többek között ezzel, a közösségünkhöz (falu, törzs, nemzet, vallási vagy világnézeti közösség, stb.) fűződő kötődési kényszerünkkel élnek vissza az uszítók, és vesznek rá sokakat, hogy kirekesztők,  rasszisták legyenek... Az uszításuk nyomán egyfajta „hamis közösségi tudat” alakul ki, mely a kirekesztést, a rasszizmust eredményezi. 

4.1.2.      Az önbecsülési kényszer (a rangsor-ösztön)

az az ösztönös kényszer, mellyel az egyént az értékessége növelésére, ezáltal az önbecsülése javulására lehet késztetni és így a hierarchiában betöltött rangja javítására ösztönözni.

Az önbecsülési kényszer (a rangsor-ösztön) fogalma: Az az ösztönös késztetés, amely az egyént a közösségen belüli rangja, rangsorbéli helyezése folytonos javítására, a saját értékessége minél magasabb foka közösségi elismertetésére kényszeríti. Az önbecsülését jogos, becsületes módon kielégíteni képes ember nem szorul rá a hamis önbecsülésre, csakhogy az ilyen ember olyan ritka, mint a fehér holló. De rendes ember legalább törekszik erre…

4.1.3.      Az ösztönök által létesített vágyaink

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

szerintem mindig olyan erősségűek, mint amilyen fontos a túlélés szempontjából az a feladat, amelynek a végrehajtására az adott vágy ösztönöz.

Az emberi létfenntartó ösztönök működése a gyakorlatban úgy zajlik, hogy minden emberben velünk született, az ösztöneink által létesített vágyak élnek, melyek akkor elégülnek ki, ha hűen engedelmeskedünk az ösztönök utasításainak. Ha ez rendben megtörténik, akkor az ösztöneink afféle evolúciós jutalmazó érzéseket hoznak létre bennünk, jelezvén, hogy elvégeztük a szükséges tennivalókat, ezekkel az érzésekkel mintegy megjutalmazván az egyedet.

A testi szükségleteink egy része és számos szellemi-érzelmi szükségletünk is annyira fontos, hogy ezek kielégítése a legerősebb vágyat kelti bennünk. Ezek a vágyak képezik az emberi vágyak legerősebbjeit.

Mindezeket szerintem evolúciós jutalom-érzésnek célszerű elnevezni.

4.1.4.     Az evolúciós jutalom-érzések:

pl. a kéj, az élvezet, az öröm, a sikerélmény, a boldogság, a jó lelkiismeret, a „könnyű lélek” stb.: Az evolúció, a létfenntartó ösztöneink az ösztöneink által sugallt késztetések kielégítő végrehajtása közben és után jutalmazó, ösztönző, mindig kellemes és kívánatos érzéseket bocsájt reánk.

Az (evolúciós) jutalmazó érzések között is vannak olyanok, amelyek nagyon erős élvezetet, örömöt, büszkeséget, lelkesedést, boldogságot stb. okoznak, hogy az erős vágyainkat kielégíthessék, persze, a számos kisebb vágy kielégítésére hívatott, korlátozottabb érzelmi kielégülést okozó egyéb jutalmazó érzés mellett. Ilyen vágy és a hozzá kapcsolódó jutalom-érzés nagyon sokféle létezik. Minél alapvetőbb ösztönről van szó, annál erősebb a vágy is bennünk az őt kielégíteni képes jutalom-érzés megszerzésére, és ennek megfelelően a jutalom-érzések is ugyanilyen nagy benyomást képesek gyakorolni ránk, amikor végre megkapjuk és átélhetjük őket.

A jutalom érzések a világ legkellemesebb, legélvezetesebb érzései, és hasonlóan erősek a másik irányban a bűntető-elrettentő érzések is, a fájdalom és a szorongás. Ez érthető, hiszen az életünkről, a túlélésünkről van szó, tehát mindkét irányú evolúciós érzéseinknek a maguk nemében a legerősebbeknek kell lenniük, hogy kellően ösztönözzenek minket a lelkiismeretünk szavának megfelelő módon az ösztönös késztetéseink végrehajtására, az evolúcióval kapcsolatos feladataink elvégzésére, az ezzel kapcsolatosan felmerülő nehézségek felvállalására.

Így számos olyan kívánatos, ösztönző érzés létezik az egyén, ill. minden ember számára, amelyek élete legkívánatosabb érzései, és amelyeket minél többször és minél tartósabban át akar érezni.

Ezekből ideidézem a Fogalomtáramból a boldogság fogalmát:

„A boldogság: A boldogság a legfontosabb jelzés, a legfontosabb evolúciós jutalom-érzés, és az evolúció során kifejlődött létfenntartó ösztöneinkből származik. Ha azt érezzük, hogy boldogok vagyunk, az azt jelzi számunkra, hogy pillanatnyilag minden rendben van, és az élet fenntartása és folytatódása szempontjából minden lehetségeset megtettünk. A boldogság jelenléte azt feltételezi, hogy a lelkiismeretünk nyugodt és tiszta, tehát erkölcsileg is mindent elkövettünk a létfenntartásért.

A „flow”-élmény sem más, mint az ösztönök kielégítésekor alkalmazott jutalom-érzés, a boldogság legmagasabb foka, de leginkább az örömmámor-ral lehetne ezt a Csíkszentmihályi Mihály által alkotott szakkifejezést magyarra fordítani. (Én a „flow”-t átneveztem „lelki orgazmus”-sá, szerintem sokkal kifejezőbb!...) Szerintem akkor élhetjük ezt át, amikor az élet fenntartása számára leghasznosabb tevékenységet végezzük, művészeti alkotást hozunk létre, a szakmánkban mester-szinten alkotunk, az egész közösségünk egyértelmű megbecsülését érezzük, vagy éppen az utódaink létrehozásával kapcsolatos legkellemesebb tevékenységet végezzük...

Az ember számára a legnehezebb az egyéni létérdekekről lemondani a közösségi érdekek javára, így ennek megtörténtekor az egyénnek szintén a legmagasabb szintű és erősségű evolúciós jutalom-érzés jár, ez pedig a mámoros boldogság, amely szinte önkívületet okoz.”

Léteznek azonban a jutalmazó-érzések mellett az evolúciós bűntető-elrettentő érzések is.

4.1.5.      Az evolúciós bűntető-elrettentő érzések

attól akarnak minket visszatartani, hogy kibújjunk evolúciós kötelességeink alól, azt bűntetik, ha nem teszünk eleget az ösztöneink késztetéseinek. Ezek testi síkon fájdalmat, hiányérzetet, szellemi-lelki síkon pedig szorongást, félelmet keltenek bennünk, hogy arra ösztönözzenek, hogy minél hamarabb és minél jobban eleget tegyünk a lelkiismeretünk késztetéseinek, és elrettentsenek attól, hogy egyáltalán fontolóra vegyük e késztetések teljesítésének az elcsalását, elszabotálását.

Az embereket tehát a vágyak és a jutalmazó- és bűntető-érzések rendszere vezérli, és ezek az érzések rendes esetben csak akkor megszerezhetők, ha az ösztönös késztetéseiknek eleget tettek.

Az emberi elme, a fejlett emberi szellemi képességek megjelenésével azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Ettől kezdve a jutalmazó, tehát kellemes érzésekhez való hozzájutást az elménk által elkövetett csalás és a lelkiismeretünk szavának a félretolása segítségével a nehézségek fölvállalása nélkül is meg lehet oldani. Nem feltétlenül szükséges az ösztönös késztetések végrehajtását fölvállalni, mert az agyunk csalása révén a nehézségek vállalása, a feladatok teljesítése nélkül is hozzá lehet jutnunk a jutalom-érzésekhez.

Tehát az agyunk csalása lehetővé teszi számunkra, emberek számára, hogy az ösztönök késztetései végrehajtása helyett egyfajta

könnyebb utat válasszunk a jutalmazó érzések előcsalásához.

4.2.           A könnyebb út választása

erre minden ösztönös késztetés esetében mód van. A könnyebb út választására egyfajta erkölcsi gyengeség, esendőség visz rá minket, az az elvtelen, erkölcstelen törekvés, hogy a jutalmazó érzésekhez a hozzájutásuk eredeti feltételei teljesítése, tehát az ösztönös késztetéseink végrehajtása nélkül is hozzájussunk.

A könnyebb utat tehát az választja, aki erkölcsileg gyenge, esendő ahhoz, hogy felvállalja az ösztönös késztetések teljesítésével, vagyis a helyes úttal járó nehézségeket. Az egyén az ilyen esetekben nyilvánvalóan erkölcstelenül jár el. Ezt a keresztény szövegekben gyarlóságnak nevezik. Tehát rögzíthetjük azt, hogy a könnyebb út választása, vagyis a gyarlóság azonos az erkölcstelenséggel.

4.2.1.      Az erkölcsi esendőség, gyengeség, a gyarlóság: azonos az erkölcstelenséggel, az erkölcsösség ellentéte.

4.2.2. Az erkölcs pedig a helyes út választása, amikor felvállaljuk az ösztönök késztetései teljesítésével járó nehézségeket, és nem a könnyebb utat, az érdemtelenül, csalással megszerzett élvezeteket, örömöt választjuk.

Az erkölcstelenség tehát a vágyaink kielégítésének a könnyebb, elvtelen, meg nem szolgált módját jelenti.

A gyarló, helytelen út követése az, ha engedünk az élvezetek elvtelen, ellenszolgáltatások nélküli megszerzésére irányuló vágyunknak, ez az a velünk született emberi gyengeség (elvtelen, öncélú élvezetszerzés; öncélú örömszerzés; élvhajhászat), amely a vízválasztó az erkölcs és az erkölcstelenség között.

Erre a szintén minden emberrel vele születő hátrányos alap-tulajdonságunkra utalt a Biblia szerint Jézus, amikor azt mondta a híveinek: „Aki engem követni akar, aki kereszténnyé akar válni, annak meg kell tagadnia magát!” Vagyis erőt kellene vennie magán, és ellen kellene szegülnie a velünk született elvtelen, öncélú, gyarló örömszerzési- és önbecsülési kényszerünknek – lényegében a rosszra vivő késztetéseinknek, amelyek az erkölcstelenségünkhöz vezetnek...

4.3.           Az öncélú örömszerzési- és önbecsülési kényszer meghatározása:

Ez a gyökere, a kiindulópontja a rosszravivő ösztönös kényszereinknek. A másik két 

rosszravivő ösztönös kényszerünk egyrészt az önámítás-képmutatás, másrészt az önámítás 

segítségével az önbecsülési kényszerből létrejövő hamis önbecsülés ösztönös kényszere.

Az öncélú örömszerzési kényszernek az ellenszolgáltatás nélküli, csaló, elvtelen kielégítése maga az erkölcstelenség.

Ez tehát az a titokzatos emberi alaptulajdonság, alapjelenség, amely ellen rendes ember egész életében küzd. Ezen kell átlendülnünk, ezt kell meghaladnunk, (Jézus- ill. a Biblia-írói szerint) megtagadnunk, vagyis az öncélú örömszerzési- és önbecsülési kényszerünk elleni küzdelem fölvállalása az emberi élet lényege. Hiszen az élet élni akar, ezt az ösztönös késztetéseink segítik, ezeknek a késztetéseknek a teljesítése, kielégítése természetszerűleg nehézségekkel jár, és aki ezeket a nehézségeket fölvállalja, az erkölcsösnek számít.

Az emberi élet értelme, lényege tehát az erkölcsösségünk fejlesztése, az állandó küzdelem az öncélú örömszerzési- és önbecsülési kényszerünk ellen (ez nyilván annak érdekében szükséges, hogy a túlélésünk esélyeit növelendő, a létfenntartó ösztöneink a leghatékonyabban működhessenek).

4.3.1.      Az öntranszcendencia a gyarlóságunk, az erkölcsi gyengeségünk, esendőségünk küszöbértékén való felülemelkedésünk, túllendülésünk.

Emlékeztetőül:

"Az öntranszcendencia a mai filozófiában azt jelenti, hogy az ember túllendül önmagán, meghaladja önmagát." (Viktor Frankl)

Az „öntranszcendencia”-nak ez a meghatározása azonban sem azt nem mondja meg, mi az, amin túl kell lendülnünk, sem azt, hogy hogyan is működik bennünk ez a folyamat.

Az öntranszcendencia tehát azt jelenti, hogy ha az ember erkölcsösen akar cselekedni (vagyis szerintem: ha engedelmeskedni óhajt a létfenntartó ösztöneink parancsainak és a legjobb lelkiismerete szerint végre akarja hajtani azokat), akkor fel kell vállalnia az ezzel járó nehézségeket, túl kell lendülnie az arra való csábításon, hogy a könnyebb utat válassza. Ha ez valakinek sikerül, azt nevezzük erkölcsösnek, lelkiismeretesnek.

4.3.2. Az esendőség, a gyarlóság legjellemzőbb, leggyakrabban előforduló formája az önámítás-képmutatás.

      Az önámítás ösztönös kényszere (röviden: az önámítás):

Az önámítás a hamis önbecsülés egyik létrehozója. 

--- Az öncélú, elvtelen örömszerzési- és önbecsülési kényszerünk hatására

--- az önámítás (ösztönös kényszere) és 

--- a hamis önbecsülés (ösztönös kényszere)

--- és a hamis közösségi tudat (ösztönös kényszere) alkotja 

a rosszravivő kényszereinket. 

Az önámítás mindkét legfontosabb életfenntartó ösztönünk által keltett vágy esetében is kifejti áldatlan hatását, és mind a közösségképző ösztön(ös kényszerünk) (falka-ösztön), mind az önbecsülés ösztönös kényszere (a rangsor-ösztön) helyett megteremti a könnyebb utat képező megoldást: 

--- a hamis önbecsülés ösztönös kényszerét 

és rettenetes testvérét, 

--- a hamis közösségi tudatot, vagyis a rasszista kirekesztést.

Az önámításnál az agyunk saját magunkat is becsapja (ez az önámítás vagy öncsalás), és a külvilágot, a minket befogadó közösséget is alapjaiban igyekszik megtéveszteni (ez pedig a képmutatás).

Az ember alapvetően kétféle: vagy gyenge, esendő, mert képtelen felvállalni az ösztönös túlélési kényszerek végrehajtásával járó nehézségeket, vagy képes ezeknek a nehézségeknek a felvállalására, tehát képes az öntranszcendenciára, az erkölcsi küszöb meghaladására, és így az erkölcsösségre.

A könnyebb út (vagyis a gyarlóság, az esendőség) sokféle lehet, a jellem összes fajta hátrányos vonása esetében fölmerül a könnyebb út választása lehetősége, vagyis az esendő, az erkölcstelen választás. Ezek közül mégis talán a legnagyobb jelentőségű eset az önámítás, az öncsalás jelensége. Pontosabban: az önámítást nem lehet választani, mert ez a hatás ösztönösen állandóan működik bennünk. De az már nagyonis rajtunk múlik, hogy engedjük-e érvényesülni a gyarló önámítási kényszerünket! A lelkiismeretünk ugyanis reggeltől estig, állandóan működik bennünk, és a tudatunkba az anyanyelvünkön sugározza át a helyes megoldást, a követendő utat. Aki képes az önámítás által biztosított „könyebb út” csábításának ellenállni, vagyis hallgat a lelkiismeretére, az abban az ügyben, abban a menetben győzött, és erkölcsösnek bizonyult.

Ha felvállalja az egyén a helyes cselekvéssel (a létfenntartó ösztönök által sugallt és a lelkiismeretünk által helyeselt tennivalók elvégzésével) járó nehézségeket, akkor jogosan érzi magát értékesnek, az önbecsülése jogosan magas. Ha viszont nem vállalja fel ezeket a nehézségeket, akkor kellő önkritika esetén az önbecsülése romokban heverne (ami igen rossz érzés), és ilyenkor lép működésbe az önámítás, az öncsalás, amely elfelejteti az egyénnel a mulasztása miatti lelkiismeretfurdalást és a sérült önbecsülést, és elhiteti vele, hogy azért mégis helyesen cselekedett, sőt, a képmutatás, a hamis, megtévesztő szóbeli közlései és metakommunikációja segítségével ugyanezt ösztönösen megpróbálja a külvilággal, a közösségével is elhitetni. Ez persze nem sikerül véglegesen, és a lelkiismeret általában rövidebb-hosszabb idő után győz, és szorongást, lelkiismeret-furdalást bocsájt reá, amely legtöbbször legyőzi a gyarlóságot. A keresztény „gyónás” gyakorlata is erre irányul, a bűn, a mulasztás miatti lelkiismeretfurdalást igyekszik semlegesíteni az egyénben. Ennek a módszernek az erkölcsössége azonban szerintem igen vitatható.

A vallás lényegében a túlélésünket, a létfenntartó ösztöneink késztetései végrehajtását segíti, ugyanezt teszi a lelkiismeretünk is a sugalmazásai segítségével; de míg a lelkiismerettel nem lehet vitatkozni, soha nem mentesít az erkölcsi kötelességek alól, addig a keresztény vallás a gyónás által úgymond feloldoz a vétkeink súlya, a lelkiismeretfurdalás alól, és ez szöges ellentétben áll az emberiség túlélése érdekeivel. 

4.3.3.      A képmutatás fogalma, leírása:

A képmutatás (ösztönös kényszere): A képmutatás az önámítás ikertestvére, és azt az önfényezést, csalást, megtévesztést, hamisságot, hazugságot, rágalmat, besározást stb., amelyet az önámítás saját magunkkal akar elhitetni másokról (hogy növelje a hamis önbecsülésünket), a képmutatás kifelé, a külvilág felé igyekszik elfogadtatni (hogy hitelesebbé tegye az önámításunk csalásait, és hogy javítsa a megítéltetésünket a közösség előtt).

4.3.4.      A hamis önbecsülés (ösztönös kényszere):

Az egyik rosszravivő ösztönös kényszerünk.

Mivel az önbecsülési kényszerünknek (rangsor-kényszerünknek, rangsor-ösztönünknek) általában nem tudunk becsületes úton eleget tenni, "besegít" az önámítás és ikertestvére, a képmutatás. Ahhoz ugyanis, hogy valóban magasabb rangot szerezzünk a közösségen belül, valóban értékesebbnek kellene lennünk mint korábban, és ezt folyamatosan véghezvinni nyilván szinte lehetetlen, illetve csak nagy kitartással, szorgalommal, jellemerősséggel lehetséges. Mivel a valóságban ezt többnyire nem tudjuk megvalósítani, "segítségünkre siet" az önámításunk, és elhiteti velünk (és a külvilággal is a képmutatás formájában), hogy többet tettünk a közösségért, ill. szebbek, jobbak, erősebbek, bátrabbak stb. vagyunk, mint a valóságban... Ugyanakkor a közösségen belüli vetélytársainkról azt hiteti el velünk (és a képmutatás segítségével a környezettel), hogy ők viszont rosszabbak, gyengébbek, gyávábbak stb., értéktelenebbek, mint a valóságban. Ezt általában rágalommal, pletykával, besározással, bűnbak-képzéssel éri el az önámításunk-képmutatásunk. Az önbecsülési kényszerünk kényszeres (mert ösztönös) jellege miatt az önámítás is kényszerű módon, akaratunktól függetlenül, ösztönösen zajlik. Természetesen az erkölcsös viselkedés ennél is lehetséges (hiszen a lelkiismeretünk ilyenkor is mindig működik), és lehetséges küzdeni az önámítási-képmutatási ösztönös kényszerünk és a hamis önbecsülésünk ösztönös kényszere ellen is, bár ez a legnehezebb feladatok közé tartozik.

4.3.5.      A hamis közösségi tudat, másképpen a rasszista kirekesztés kényszere:

A közösségi ösztön (a falka-ösztön) feladata a közösség rendelkezésére álló erőforrásoktól távol tartani más közösségeket, és a saját közösség tagjait védelmezni, segíteni, ha bajban vannak. A veszélyek eltúlzásával, félelem és szükséghelyzeti tudat keltésével a közösségünkön kívüliek ellen rendkívüli mértékben fel lehet uszítani a közösség tagjait. Ezt nevezzük rasszista, kirekesztő uszításnak. A kirekesztés általában együtt jár a bűnbakképzéssel, és együttesen alkotják a rasszizmust.

A rasszizmus és a kirekesztés: A rasszizmus, a hamis közösségi tudat (a rasszista kirekesztés kényszere) velünk születik, a minden emberre érvényes emberi természet része, és nem opcióként, hanem hatalmas erejű ösztönös kényszerként létezik, amelyet fel lehet uszítani, szítani, tévútra lehet vezetni a szélsőségesek által. Rendes ember ellenáll ennek a kényszernek, és tartózkodik más emberek megalázásától, elítélésétől és kirekesztésétől; de sajnos a vad uszításnak a társadalom nem elhanyagolható része képtelen és nem is hajlandó ellenállni, és rasszista-kirekesztő, előítéletes gyűlölködő csőcselékké alacsonyul. 

A rasszizmusra általában a társadalmi rangsor alsó részeiben elhelyezkedő emberek kaphatók, és így a globális demokrácia és a globális szolidaritás megvalósítása, tényleges gyakorlása az emberiség jól felfogott érdeke!

4.4.           Az erkölcs fogalma, jelentése, működése, átfogó szerepe az emberi életben:

„Az erkölcs fogalma: Az erkölcsösség azt jelenti, hogy nem fogadjuk el az élvezetek öncélú megszerzésére és általában a könnyebb út választására csábító megoldásokat, hanem akkor is teljesítjük az életfenntartó ösztöneink emberi nyelven fogalmazó része, a lelkiismeretünk parancsait, ha ez nehézségekkel jár.

Azt, hogy egy megoldás a helyes döntést vagy pedig a könnyebb utat képviseli, kizárólag az dönti el, hogy az élő természet és az emberi faj túlélése szempontjából melyik a hasznosabb. Általánosságban kimondhatjuk, hogy egy emberi megnyilvánulás erkölcsileg akkor elítélendő, ha az erkölcsi könnyebb utat jelentő alternatívát képezi, mert létezik rajta kívül más, hasznosabb megoldás az evolúció, az élet fennmaradása számára. Mivel az evolúciós, a létfenntartási szempontból hasznos megoldás mindig valamilyen fokú nehézséggel jár, ezért a könnyebb út nemcsak haszontalanabb a többi megoldásnál, hanem egészen biztosan a legkönnyebb, a legkevesebb nehézség leküzdését igénylő lehetőség, emiatt nevezzük „könnyebb útnak”.

Az erkölcs tehát a könnyebb út csábításával szembeni ellenállásunk, a könnyebb út választásának az elutasítása. 

Az erkölcs fogalma tehát legrövidebben: a könnyebb út különböző formái, az elemi erejű ösztönös, öncélú, opportunista, hedonista kényszereink, tehát a hamis testi élvezetszerzési kényszerünk és a lelki-érzelmi szinten a hamis öröm- és boldogságszerzési kényszerünk, a hamis önbecsülési kényszerünk és a hamis közösségi érzésünk kényszere elleni küzdelmünk.

Az erkölcs tehát az előbb felsorolt rosszra csábító ösztönös kényszereink, a vágyaink öncélú csábítása elleni küzdelmünk.

Az erkölcs a megvalósulását tekintve a könnyebb út leggyakoribb és legnagyobb jelentőségű formái, a fent leírt, rosszra vivő kényszereink kielégítésére létrejött ösztönös önámítási kényszerünk (az önigazoló önámításunk, öncsalásunk) elleni küzdelmünket is jelenti. Az önámítási kényszer nem tudatos, hiszen egy mélyen bennünk rejtőző, ösztönös, bár nagyon káros jelenségről van szó. Az önámítás elleni küzdelmünk a tudatunkban leginkább mint a hazugság ellen, az őszinteségért és a tiszta lelkiismeretért folytatott (reménytelen…) küzdelmünkként, törekvésünkként jelenik meg.

Emiatt mondta nyilván Buddha a hagyományok szerint, hogy az ember végső, elérendő célja "a teljes vágytalanság" elérése.

Csak szabad embert van jogunk adott esetben erkölcstelenné nyilvánítani, mert a szabadság azt jelenti, hogy valaki tudatában van, hogy melyik a helyes út, az erkölcsös döntés, és döntését szabad elhatározásából hozza meg. Tehát aki nincs tudatában annak, hogy mi a helyes út, vagy nem szabadon hozza meg ezzel kapcsolatos elhatározását, az nem ítélhető el erkölcsileg. 

Így kimondhatjuk, hogy az erkölcs minden embernek a külön küzdelme a könnyebb út csábításával szemben, és nem közösségi kategória, de mégis minden embernél azonos okok (a létfenntartásunk elemi érdekei) által vezérelt és elveiben azonos módon zajló folytonos igyekezet. Ez a küzdelem legtöbbnyire a minden embert kínzó elvtelen, öncélú örömszerzési- és önbecsülési kényszerünk, az ösztönös önámításunk kényszere illetve a hamis önbecsülésünk kényszere, mint rosszravivő késztetéseink és a saját lelkiismeretünk, mint legfőbb jóra vivő késztetésünk között őrlődve.

Az erkölcs tehát az emberi élet legfőbb védelmezője, ezt talán sikerült már az eddigiekben is a T. Olvasónak bizonyítanom. Mindjárt hozzáteszem, hogy az emberi erkölcs gyakorlatilag ma már az egész földi élet védelmezője, mert az ember képes elpusztítani a teljes földi élővilágot, élő természetet, az embert pedig az erkölcsei vezérlik, tehát az erkölcseink működése, mibenléte megismerése, földerítése létfontosságú számunkra.

4.4.1.      Az erkölcs nem az egyén vagy az adott közösség normáitól függ, hanem globális fogalom

Az erkölcs globális fogalom, minden emberre érvényes, és nem az egyéntől, helytől, időtől vagy társadalmi csoporttól függ, hogy az ösztönös vágyaink beteljesítése, az ösztöneink utasításai végrehajtása helyett a könnyebb utat választjuk, vagy inkább fölvállaljuk az ösztönös késztetéseink lelkiismeretes teljesítésével járó nehézségeket.

Az ösztöneink nyilvánvalóan minden embernél ugyanúgy öröklődnek és hatnak, hiszen egyetlen fajon belül az ösztönök ugyanúgy működnek, így marad fenn a fajok egyöntetűsége. Az ösztöneink által bennünk gerjesztett vágyakat kielégíteni hivatott érzéseket minél hamarabb meg akarjuk szerezni és minél nagyobb hevességgel át akarjuk élni. És ennek az egész rendszernek az a feladata, hogy az élet fennmaradását segítse bennünk, általunk a fajunkban és a fajunk által a teljes élő természetben. Itt nem számít, hogy kivel, hol és mikor zajlanak ezek a folyamatok, ezek egyformán működnek az emberiség minden tagjánál.

Az viszont, hogy a vázolt folyamat során fellépő csábítás a könnyebb út igénybe vételére kit mennyire érint, ki mennyire enged ennek a csábításnak, tehát hogy ki milyen erkölcsösen áll ellen a csábításnak, az már teljesen egyéni, ami viszont a lényeget, magát a rendszert és működését nem érinti!

Az élet fennmaradása érdekei, és általuk az ösztöneink által támogatott cselekvési- és gondolkodási irányok, követelmények sokféle vágyat és azokat kielégítő jutalom-érzést hoztak létre, mint pl. a boldogság-vágy > boldogság (boldogtalanság), igazságvágy > igazságosság (hazugság, képmutatás, önámítás), siker-vágy > siker-élmény (kudarc, vereség), kéjvágy >kéj, élvezet (fájdalom) stb. Az is tagadhatatlan, hogy ezek minden emberben ott vannak, ami ismét csak azt bizonyítja, hogy az erkölcs globális, emberiségi szintű jelenség.

Sokan az erkölcsöt valami gyúrmázható, kijátszható, a közösség kénye-kedve szerint alakítgatható jelenségnek tartják, amit jól tükröz a sajnos hivatalosnak számító wikiszótár és a Wikipédia erkölcs-meghatározása is, pedig az erkölcs független a közösségektől, általános, emberiségi kategória, az erkölcsi küzdelem minden emberben ugyanolyan módon zajlik!

Azt írja a wikiszótár az erkölcs meghatározásáról szóló szócikkben:

„Az erkölcs a társadalomban elfogadottnak és helyesnek tartott emberi magatartást, cselekedeteket kötelezően meghatározó, koronként és közösségenként változó szabályok összessége. Ezeket a szabályokat a tapasztalat alapján hozzák létre, és közmegegyezéssé válnak; ez alapján tudható, hogy mi a helyes és mi a helytelen az adott közösség szabályai szerint.”

Ehelyett szerintem pontosan az ellenkezője van a gyakorlatban (a megfelelő helyre az öncsalást-képmutatást beillesztve…) :

„A társadalomban elfogadottnak és helyesnek tartott emberi magatartást (az öncsalást-képmutatást) kötelezően meghatározó, koronként és közösségenként változó (öncsalási-képmutatási) szabályok összessége. Ezeket a szabályokat a tapasztalat alapján hozzák létre, és közmegegyezéssé válnak; ez alapján tudható, hogy mi a helyes és mi a helytelen öncsalás és képmutatás az adott közösség szabályai szerint.”

Ez tehát a társadalmi öncsalás-képmutatás elvi meghatározása...

Mert az erkölcs meghatározása egészen más!...

Az erkölcs független az összes felsorolt körülménytől. Egy mozzanat, cselekedet, szándék stb. erkölcsösségét kizárólag az dönti el, hogy a könnyebb utat valósítja-e meg, vagy pedig az érintett ember vagy emberek ezzel a mozzanattal hajlandók felvállalni az erkölcsileg helyes úttal járó nehézségeket. A helyes út lényege, hogy ezt választva a döntés meghozója felvállalja a létfenntartó ösztönök által meghatározott tennivalókat, akkor is, ha ez nehézségekkel jár. A könnyebb út választása esetén ezek a nehézségek elmaradnak, emiatt nevezzük könnyebb útnak.

A wikiszótár meghatározása abból indul ki, és ezt nyíltan ki is mondja, hogy az erkölcs „koronként és közösségenként változó szabályok összessége”.

Az, ami koronként, helyszínenként, társadalmanként változik, az pontosan az erkölcstelen könnyebb út, annak leggyakoribb megnyilvánulási formája, az elvtelen, öncélú öröm- és élvezetszerzés és az öncsalás-képmutatás. Az, amennyit és ahogyan az adott közösség az erkölcsi követelményekből betart, nos, az valóban közösségenként, helyenként és korszakonként változik...

A fentiek alapján teljesen nyilvánvaló, hogy az erkölcs független minden egyébtől (közösségtől, helytől, időtől), az erkölcs a könnyebb út csábítása elleni küzdelmünk, az erkölcsösség pedig az, ha ezt sikerül megvalósítanunk, és fölvállalnunk a helyes úttal járó nehézségeket.

Így kimondhatjuk, hogy az erkölcs minden embernek a külön küzdelme a könnyebb út csábításával szemben, és csak annyiban közösségi kategória, hogy ez minden emberre egyaránt azonos okoktól vezérelve és azonos módon zajlik. Tehát közösségi fogalom, ha a közösségen az egész emberiséget értjük. Ez a küzdelem legtöbbnyire a minden embert kínzó elvtelen, öncélú örömszerzési- és önbecsülési kényszerünk és a hamis önbecsülésünk kényszere ellen folyik, a saját lelkiismeretünk jóra vivő és az előbb említett rosszra vivő kényszereink késztetései között őrlődve.