Előszó:
Az emberi viselkedés legfőbb ösztönzői
–1 Az emberi élet értelme, mint minden élet értelme, az egyed életműködése fenntartása és ezáltal a faj fennmaradása, végső soron az élet fennmaradása.
–2 Ezt az állati típusú fajoknál a DNS-ben örökölt életfenntartó ösztönök késztetései biztosítják, a vágyak és a jutalmazó-büntető érzések alkalmazásával.
–3 Az ösztöneink jutalmazó érzéseket utalnak ki számunkra, olyan erőseket, amennyire az aktuális döntésünk vagy cselekedetünk hasznos az élet fennmaradása számára.
–4 Mivel ezek az érzések az emberi élet legnagyobb lelki örömöt (boldogságot) és/vagy testi élvezetet (gyönyört), és a legnagyobb társadalmi, erkölcsi tiszteletet, megbecsültséget, tekintélyt biztosító érzései is lehetnek, az emberi egyén számára ezek a legnagyobb vonzerőt jelentik az emberi életben.
–5 A jutalmazó érzésekkel azonban mindig együtt jár valamilyen nehézség, áldozat (önkorlátozás, önkritika, önkontroll, a vágyainkon való uralkodás, stb.), ezeket az egyénnek fel kell vállalnia, ha helyesen, erkölcsösen akar eljárni, és persze, ha az örömhöz, élvezethez, megbecsültséghez hozzá akar jutni. Ha a helyes döntéssel mindig együtt járó nehézségeket, áldozatokat az egyén felvállalja és végre is hajtja, akkor azt mondjuk, “a helyes úton jár”.
–6 Arra az emberre, aki egy konkrét ügyben a helyes úton jár, azt mondjuk, erkölcsösen jár el. Ugyanis az erkölcsösség (a mostani paradigmával ellentétben) azt jelenti (e sorok írója szerint), hogy az élet fennmaradása javát szolgáljuk, feltétel nélkül. Úgy is mondhatnánk, az erkölcs az élet fennmaradása legfőbb feltétele. Hát mit is szolgálhatna az erkölcs, ez a legnemesebb, legértékesebb, legfontosabb emberi vonás, mint magát az életet, amely mindennél értékesebb az élőlények számára?
–7 Az ember azonban erkölcsileg általában gyenge, igen kevés kivétellel. Így sajnos, nem mindig vállalja fel a helyes, erkölcsös úttal járó nehézségeket, áldozatokat, és mégis meg akarja szerezni a legnagyobb boldogságot, gyönyört és tiszteletet, mert a vágyai erre késztetik!
–8 Tehát az ember csalással igyekszik elérni céljait, ezt ráadásul ösztönösen teszi, hiszen a vágyaink a minél nagyobb öröm, élvezet és tisztelet megszerzésére késztetnek minket.
–9 Az élő természetben, elsőként az ember, a “fejlett” emberi elme segítségével már arra is képes, hogy becsapja saját magát, ezt nevezzük öncsalásnak, önámításnak. A külvilágot már az egészen kezdetleges életformák is képesek becsapni, a képmutatás primitív formáival, olyan módszerekkel és olyan színvonalon, amelyre fejlettségük alkalmassá teszi őket, ez a növények megtévesztő színeitől és alakjától a legfejlettebb állatok megtévesztő viselkedéséig, az “alakoskodás”-ig terjed (pl. a kutya remekül alakoskodik, miután elcsente az asztalról a kolbászt, de ő tűntetően nem tud erről semmit, pedig végig tudta és tudja, hogy tilosat, bűntetendőt tett…)
De önmagát csak az ember képes becsapni, az önámítás, öncsalás specifikus emberi tulajdonság, képesség!
Az ösztönösen megvalósuló emberi öncsalás, önámítás az emberi bűnök legjellemzőbb megjelenési formája, lényegében az emberi gyarlóság jelképének is tekinthetjük. Természetesen ez a becsapás nem végleges, hanem csak bizonyos ideig tart, mert előbb-utóbb közbelép a lelkiismeretünk.
–10 A lelkiismeret szerintem az életfenntartó ösztöneink késztetései összességét jeleníti meg a tudatunkban.
–11 Az emberi viselkedést tehát az önbecsülési kényszer (az életfenntartó ösztönök késztetései összessége) a helyes út irányába, a lelkiismeretesség felé befolyásolja - ösztönzi!... -, azoknál, akikben a lelkierő, az erkölcsi szilárdság elég erős; míg az erkölcsileg, jellemileg gyengébb egyéneknél a hamis önbecsülés kényszere érvényesül, mert ők nem képesek felvállalni a helyes úttal, a helyes döntéssel járó nehézségeket, áldozatokat, és csak a jutalmazó érzések (boldogság, öröm, élvezet, stb.) vonzereje, a rosszra csábító hatása érvényesül náluk.
