Abstract (2024. 05. 27.):
Az (emberi) élet fennmaradását a vágyaink biztosítják, azáltal, hogy mindennél kellemesebb jutalmazó érzéseket (testi élvezeteket, lelki örömöt, tiszta lelkiismeretet) utalnak ki számunkra, ha a helyes, erkölcsös utat követjük, és felvállaljuk az életfenntartó ösztöneink késztetései (a lelkiismeret) által meghatározott cselekvéssel, viselkedéssel mindig együtt járó nehézségeket, áldozatokat.
Mivel ezek a jutalmazó érzések mindennél nagyobb élvezetet és örömöt jelentenek számunkra, legtöbbször ezeknek a jutalmazó érzéseknek a megszerzése öncéllá válik számunkra, és így legtöbbször a könnyebbik utat választjuk, tehát nem vállaljuk fel az erkölcsös, helyes döntéssel mindig együtt járó nehézségeket, áldozatokat — de azért ösztönösen igyekszünk saját magunkkal és a társadalommal, a külvilággal elhitetni, hogy mi továbbra is értékes, erkölcsös emberek vagyunk.
Tehát becsapjuk magunkat és a környezetünket is.
Ezt a becsapást, ezt a csalást befelé, saját elménk felé az öncsalással, az önámítással valósítjuk meg, míg a külvilágot a hazugságainkkal, a képmutatásunkkal igyekszünk becsapni.
A lelkiismeretünk azonban életünk minden pillanatában őrzi tisztességünket, és késztetéseivel igyekszik minket a helyes, erkölcsös úton tartani.
Így az elkövetett csalásainkat szigorúan számon tartja, és a csalás, a bűn nagyságával kb. arányos mértékben a lelkiismeret-furdalással (szorongással, akár rettegéssel) figyelmeztet, bűntet minket, az enyhe hipochondriás testi-lelki tünetektől a halálos rettegésig és a legkínzóbb testi fájdalmakig…
Emiatt olyan fontos a csalásaink, bűneink megbánása és a lelkiismeret-furdalásunk alóli feloldozás.
A lelkiismeret-furdalást igen erősen enyhítheti az élet fenntartása számára kedvező tevékenykedésünk, tehát az egyéni és főként a közösségi ösztöneink bármely fajtája szerinti cselekvés; pl. a közösség iránti áldozathozatal, a jótékonykodás bármely fajtája, stb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése