1.
fejezet
A körmendi fecskefészkek
Körmenden rengeteg fecskefészek volt akkoriban, szinte minden házon, legtöbbjén nem is egy, de olyanra egyetlen egyre sem emlékszem, hogy valaki akárcsak egy újjal is bántotta volna bármelyiket is, pedig a legtöbbje egy székről, vagy akár gyalogföldön állva, felnyújtózva is elérhető lett volna.
Hat
éves koromig a Rábához legközelebbi utcában, a Széchenyi u-ban laktunk, majdnem
a legutolsó házban, Rajtunk túl már csak Szántóék laktak, a kovácsmesterék,
akiknek a disznóólját a nagyobb árvizek mindig elvitték, mert az ól már egészen
a holt-Rába partján, az udvar szélén volt. Előfordult, hogy disznóstul indult
el az ól a hullámokon...
Mellettük Preinerék lakása magasodott egy többlakásos házban, volt vagy 7-8 gyermekük,
na, az elég magas falú ház volt, de ott is volt fecskefészek, mint ahogy az
utca minden házán.
Aztán a 6-12 éves koromig hajlékunkul szolgáló volt állatorvosi lakásban éltünk
a Dienes Lajos utcában, abban a házban, ahol nyaranta Barna Évike meg az öccse
a nagyszüleinél lakott, és ahol olyan csodásakat fogócskáztunk és játszottunk
egész nap. Mivel az egész városrészben alig akadt olyan ház, amelynek az
udvarán nem jártam volna, bizton állíthatom, hogy a mi kisvárosunkban - akkor
úgy mondták büszkén: "nagyközség!..." - fecskefészkek ezrei sorjáztak
a sokféle eresz alatt. Volt, ahol 8-10 kis tapasztott remekmű bújt odaadóan az
eresz és a fal szögében. A szülők, mielőtt kirepültek, mindig először kidugták
a kis fejüket a búvó-nyíláson, hogy meggyőződjenek, nem leselkedik-e valami
veszély - mondjuk egy macska egy ottfelejtett létrán vagy hordón - rájuk, és
szemvillanás alatt máris a levegőeget hasították.
Kevés embernek lehetett olyan csodás gyermekkora, mint nekem. Nagy, szerető
rokonság, sok unokatestvér, Kővári Pisti és Bandi, Kovátsik Gyuszi, Laci és
Józsi - a szomszéd házban, már a Dienes Lajos utcai lakás mellett - akikkel az
egész, hosszú, az udvarba mélyen benyúló házban egész nap rosszalkodtunk,
kártyáztunk, cipőkenőcsös dobozból és spárgából készült házitelefonon áttelefonáltunk
az egyik házból a másikba... A régi,
kisgyermekkori házzal szemben, a Széchenyi utca másik oldalán is élt két rokon
kislány, második unokatestvéreim, Tánczos Titti (Krisztina) és Zsuzsi. Az
édesanyjuk, Etus néni édesapám unokatestvére volt, csendes, halk szavú, nagyon
kedves , törékeny asszony, és Pista bácsi, a férje, aki énekre tanította a
Fiúiskolában fél Körmendet. Nagyon szép kislányok voltak, de pár évvel
idősebbek nálam, így nem csoda, hogy nemigen szoktunk együtt játszani.
Anyámat, aki magyar-történelem szakos tanár volt, szerették, mert minden
szegény istápolója volt a környéken, megírta a hivatalos kérvényeiket,
tanította otthon is a közellakó családok rászorulóbb gyermekeit, és apámat is,
aki tornatanár volt és igen népszerű a fiúk között... Amikor megkérdezték az
iskolás gyermekeket, hogy mi akarsz lenni édes fiam, ha nagy leszel, legalább a
fele úgy nyilatkozott, hogy tornatanár...
Nem volt a környéken, de szinte egész Körmenden olyan ember, aki ne ismert
volna, én voltam a "kis Harcz"... Nagyvárosi gyerekek nem is tudják,
milyen csodálatos volt az élet vidéken akkoriban. Különösen egy közismert és
közszeretetnek örvendő tornatanár fiaként… Ehhez képest milyen szürke, unalmas
hely lehetett minden nagyváros...
És akkor még nem is beszéltem a Rábáról! Annyi csodálatos élményt éltem, éltünk át a Rábán, hogy mindez vetekszik a bennem a Balaton varázsával.
A szívem szakadt meg, amikor 1961-ben,
egy nagy, csúnya, hörgő-zötykölődő GAZ teherautó utasfülkéjében utazva - a
platón az összes bútorunkkal, valamint édesapámmal és keresztapámmal - búcsút
vettünk a gyönyörű Körmendtől, a Batthányiak várkastélyától, a Várkerttől, a
Csörnöcöktől (Ezek nagy, nádasos tavak voltak a faluvilágba vezető út mentén,
rengeteg békával), ahol 12 boldog évet éltem. De akkor már a nővérem
gimnáziumba ment, és a szombathelyi jobb gimik valamelyikébe szánták őt.
Mennünk kellett...
Előző nap még utoljára nagyot hevertünk a fűben, nagyokat hallgatva, Jurasics
Ágival a holt Rába partján, a Káposztáskert mellett, ahol a Preiner gyerekekkel
annyi karalábét, retket, paradicsomot csórtunk és hazáig meg kellett ennünk
őket, mert különben nagy bűntetés volt - tanárgyerek létedre lopsz?! te égető!
-, játszottunk még egy kicsit a Barna-testvérekkel, hajóhintáztunk egyet a
Kovácsikék hatalmas saját hintáján, fürödtünk egyet a Rábán a lóúsztatónál,
elbúcsúztam minden utcától, háztól, játszótársaktól - és lassan elindult velünk
a teherautó a nagyobb város felé...
Körmend, 1955-61, a Dienes Lajos utca 13. sz. ház
Pajti középtermetű,
keverék német juhász-szerű, jóindulatú kutyus volt. Ő is boldogan élt, mint a
többi háziállat és a kb. húsz ember a nagy, L-alakú sarokházban a Dienes L. u.
és a Lenkei utca sarkán, mert egyetlen kutya volt az egész,
ötlakásos házban, és mindenkitől kijárt egy símogatás vagy kis bíztató hátba-
vagy oldalba veregetés, amely egyaránt kifejezte a jóindulatot az eb iránt. Az
én viszonyom erősen felemás volt Pajtival, mert 8 éves korom után, amikor a
gennyes mandula és az azt követő ízületi gyulladás elfuserálta az egyik
szívbillentyűmet, nem voltam mindig szeretetteljes hangulatban, lévén hogy az
iskolai idő legalább felét otthon vagy kórházban töltöttem, és az egyedüllét, a
társaktól való elszakítottság és az egészség hiánya miatti elkerülhetetlen
életmódbéli változások, benne a játék keményebb létformáinak a korlátozásaival,
néha erősen rányomta a bélyegét a hangulatomra, s olyankor még képes voltam
ráütni is szegény párára - amit felnőtt fejjel rettenetesen szégyellek, de ezt
mégis elárultam most, mert jól jellemezte az elkeseredettségemet. Aztán napokig
tartott (és számos odacsúsztatott finom falatba került), mire ismét vissza
tudtam szerezni a derék kutya bizalmát, annyira, hogy ismét megengedte, hogy
megsímogathassam. De mielőtt valaki nagyon depresszióssá válna ettől, engem
sajnálván, gyorsan hozzáteszem, hogy később, a felsőbb tagozatba lépés tájékán
már majdnem teljesen az egészséges gyerekek életét éltem, legfeljebb a focit és
a Rábai úszkálásokat hamarabb abba kellett hagynom, mint másoknak.
Erre mindig
nagy gondossággal figyelmeztetett a nővérem, aki nem mulasztotta el soha, hogy
lehetőleg minden jelenlévő által jól hallhatóan megjegyezze: tudod, hogy a
szíved miatt ezt nem lenne szabad csinálnod!... Én meg persze térdig süllyedtem
ilyenkor a szégyentől, még akkor is, ha csak fiúk hallották, dehát mindig akadt
lány is a közelben...
A Rábán sokat együtt voltunk Sós Katival (és nővérem más osztálytársaival), aki
nagyon tetszett nekem, és az ismerős, nagyobbrészt pedagógus családokból származó számtalan
kortársunkkal, akik közt természetesen sok korunkbéli lány is akadt. A nővérem osztályából talán a legszebb lány Mórocz Évi volt, amikor ő is jelen volt, egyszerűen lefagytam, mint a kompjúter. Mindig nagy élmény volt, amikor anyámék a H. család közelében táboroztak le és ott terítették le a gyepre a nagy pokrócot, amire aztán leraktuk az elemózsiás kosarat, majd magunk is lehevertünk. A szóbanforgó családból mind az anyámhoz hasonló korú, tehát kb. 30-35 éves mama, mind pedig gimista korú leánya akkora szexepilekkel volt fölszerelve, hogy én, aki már 12 évesen igen erősen serdült kiskamasz voltam, legtöbbször oda voltam szegezve a pokróchoz, mert ha fölálltam volna, a fecském a felét sem takarta volna el az újdonsült játékszeremnek, és mindig attól tartottam, hogy ha ilyen állapotban felállok a pokrócról, abból örök világbotrány lesz... Így aztán meglepően sokáig feküdtem ott, és vártam, hogy elmenjenek a vízbe a többiek, vagy valami véletlen szerencse folytán feltűnés nélkül fel tudjak állni és beslisszolni a vízbe.
Az utolsó körmendi nyaramon láttam a legszebbet a Rábán, egy félmeztelen, talán korunkbéli cigány kislányt, aki pár méterre tőlünk jött ki a vízből. Fürdőruhája bizonyára nem volt, mert egy testre símuló, a víztől teljesen ráfeszülő, gyakorlatilag teljesen átlátszó ingben és bugyiban tette közszemlére magát néhány pillanatra. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy a teljes tanári kar férfi része, mint a rúgó, fölpattanjon (hogy jobban lássa az ingyen-pornót...), és valami ürüggyel mindegyiküknek éppen arra volt dolga, ahol a lány lefeküdt száradni. Szoborszerűen szép testéről nem bírtuk levenni a szemünket, kortól függetlenül, mi, férfiak. A feleségek kétségbeesetten szólintgatták emberüket, és csak nagy nehezen állt helyre a rend. Valamelyik éltesebb női tábornok találta föl magát leghamarabb, és valami ürüggyel elküldte szegény kislányt máshová fürödni.
A
legnagyobbat akkor kaszálta az én kedves nővérem, amikor a Várkertben a
napköziotthon kihelyezett foglalkozásain az ő teljes (lány)osztálya előtt
szégyenített meg (akkoriban Körmenden még külön fiúiskola és külön leányiskola
volt...) Nem is tudom, melyik esett rosszabbul: ezek a nagy plénum előtti
megszégyenítések, vagy az, amikor már sokkal korosabban, a teljes örökségemből
kiforgatott. Később évekig éltünk nyomorban, mert dacból az összes pénzünket
bevetettük, hogy legalább a balatoni nyaralóból kivásároljuk őt és legyen
valamim, ami a szüleimtől ered; és aztán hosszú évekig nem tudtuk sem használni
(most már egyértelműen a szívem miatti kényszerű és megmásíthatatlan
korlátozások miatt), sem eladni, amikor végül beláttuk, hogy ezt kell tennünk.
Nemrég sikerült csak az épületet 6-7 éves nélkülözés után egy teleknyi területtel eladnunk. A szívem
szakadt meg, amikor aláírtuk a vevővel a szerződést; 15 éves koromtól ott
töltöttük minden nyarunkat, az első szerelmek (és az első igazi verekedések
ezekkel kapcsolatban) mind ott estek meg, és rengeteg munkám feküdt a
szőlőültetvényben, a szüretekben, ahol szó szerint csaknem halálra dolgoztam
magam, pedig én sem bort, sem más szeszt nem ittam soha, legfeljebb a barátaim
kedvéért egy-egy üveg sört, amikor egy-egy nehezebb főiskolai vizsga után
engedtem a szintén szombathelyi Simon Józsi és a pesti srác Tóth Misi barátom
invitálásának, és be-betértünk valamelyik hangulatos pesti kiskocsmába.
De
vissza a házhoz és az ottani barátaimhoz. Mi laktunk a kapuszín melletti
lakásban, utánunk Káhr Pepi bácsiék szép lakása következett, ahonnan rengeteg
könyvvel jöttem ki, szép nagy könyvtáruk volt, és szívesen kölcsönözte nekem
bármelyik könyvüket Ilus néni, Kukisz (az ifjabb Kahr József) és Marika mamája. Kukisz a konyhaablakunk előtti Othello-szőlő-lugasban a barátjával gyakran
gombfocizott, sőt, még velem is hajlandó volt, pedig néhány évvel fiatalabb
voltam nála. Marika, a húga is kedves volt, pedig később, mikor kiskamasz koromban jó alaposan és idétlenül neveletlen voltam vele, mint minden lánnyal szemben szokott
lenni egy kiskamasz, mindig csak annyit mondott: kérlek, Laci, moderáld magad! Igyekeztem én derekasan, de legközelebb, mikor átjött hozzánk a nővéremhez
beszélgetni, ismét megkaptam a "moderáld magad"-at, és sosem ok
nélkül... :-)
Utánuk Klotild néni és a mamája következett, őket ismertem a
legkevésbé, visszahúzódó hölgyek voltak, K. néni varrásból élt, és mindig
kedves volt velem. Vidéken az emberek sokkal jobban megbecsülik egymást, talán
amiatt is, mert itt szinte mindenki mindenkit ismer, és szinte mindent tudnak
egymásról. Az ember többszáz másik embert ismer, és ez a sokaság jól egyezik az
ősemberi falka- vagy nemzetség méretével és létszámával. Ekkora közösségben még
jól működnek a falka-ösztönök, amelyek megvédik az embert nagyon sokmindentől,
amit magányosan elhibázna, vagy ha már elvétette, módot nyújt a közösség a
javításra, mert a falka-béliek nem ellenségei, hanem társai egymásnak a nagy,
hosszú küzdelemben, amelyet életnek nevezünk.
Klotild néniék után Horváthék
következtek, akiknek felnőtt fia, neki meg felesége volt, aki teknőben szokott
az udvaron mosni, és énnekem majd kiestek a szemeim, amikor a teknő fölé
hajolt, mert olyankor valami csodás látványnak lehettem szemtanúja... A fiatal férj, Pali jóindulatú, kedves, férfias, de eszmei gondokkal nem nagyon foglalkozó jelenség volt, és amikor a Rákóczi-indulót fütyültem, mindig megkergetett, mert ennek a népi változata úgy kezdődik a népnyelvben, hogy "Vak Pali, vak Pali mindent lát,
szemüvegen át, kutya v....-át". Igen, de ezt én sokáig, amíg anyám föl nem
világosított, nem tudtam, ezt a díszes szöveget nem ismertem, és nem értettem,
miért haragszik Pali, amikor ezt fütyülöm, hiszen ez Berlioz Rákóczi indulója, nagyon szép zene; ő meg nem magyarázta el, viszont
feltételezte rólam, hogy ismerem ezt a "fennkölt", és persze a név miatt őt
szerinte sértő szöveget.
És végül az utolsó lakásban laktak Némethék, akiknél
nyaranta sokszor ott lakott két unokájuk, a velem egyidős Évi meg a néhány
évvel fiatalabb öccse. Nekik volt az udvar végében disznóóljuk is, amelyben
mindig lakott egy-két röfögő koma, akik imádták, ha a hátukat vakargattuk... Én
meg azt imádtam, amikor fogócskáztunk, és sikerült elkapnom Évit... :-) Vagy
bújócskáztunk, mert búvóhely az volt elég, az udvarvégi mosókonyha, az ól és
környéke, a fáskamra, a kapuszín, a jázminbokrok oltalma, vagy akár valamelyik
lakás, ha beengedték az embert az elrejtőzés nagy hevében...
Sokrétű és teljes
társadalom volt a körmendi, és úgy éltem ott, mintha meg sem születtem volna,
hogy finoman fejezzem ki azt a helyet, ahol az embernek még semmi gondja
nincs...
Hegedűtanár a Rábán
Hónapra pontosan persze nem emlékszem, de kb. egy évig tanított
hegedülni Bedőcs Gyuszi bácsi, aki szintén a fiúiskolában tanított, és kitűnő
zenész volt, csodásan hegedült. Összehozott az iskolában még egy valódi
szimfonikus zenekart is, első- második- harmadik hegedű-karral, fúvósokkal,
dobbal, szóval fenségesen igazi volt az egész.
A zenekarral a nagyteremben szoktunk próbálni, nagy élmény volt
számomra minden alkalom. Csekélységem eleinte a triangulumot, a
csengő-háromszöget kezelte, és később, mikor már kicsit tudtam hegedülni, a
legutolsó hegedű-szólamban én is részt vehettem a vonós-harmóniának a
létrehozásában. Beethoven Öröm-ódájára külön is emlékszem, leírhatatlan érzés
volt ekkora zenekarban ilyen gyönyörű zenét játszani. Azóta is, ha közelről ilyen
nagy zenekart hallok élőben, mindig AZ a zenekar jut eszembe és AZ a zene…
Gyuszi bácsiékhoz elsős korom elejétől jártam, és a másodikban,
ősz közepén már abba is kellett hagynom ezt az álomszerű, végig örömöt és
sikert hozó elfoglaltságot, mert akkor kezdődött a szívbillentyűmmel
kapcsolatos hercehurca, amellyel 10-12 éves koromtól mostanáig nem volt
különösebb gond, az utóbbi években viszont határozottan megköveteli, hogy
törődjek vele.
Akkoriban ott laktak a Kossuth Lajos utcában, egy többlakásos
házban, amelynek jó nagy udvara volt, és az udvar végéről át lehetett menni az
Evangélikus templomhoz, onnan meg a Thököly utcára. A házban volt még legalább
egy lakás, mely Vöröséké volt, ők is pedagógusok voltak, és főként, volt két
szép, korombéli kislányuk, Pirike és a húga, Erzsi. Ez még nem lett volna baj, sőt….. A gondot azzal
okozták, hogy amikor várni kellett a soromra, mert pl. korábban odaértem, ahogy
illik, és lévén, hogy ők is kint voltak gyakran az udvaron, annyira
belemerültem a játékba és a játék ürügyén a kislányok szemlézésébe, hogy amikor
odabent végre rám került a sor, össze-vissza nyávogtattam csak a hangszeremet,
de egy ép, tiszta hangot nem tudtam rajta lefogni, a vonó teljesen önálló
életre kelt, és a hang, amelyet valahogyan kicsaltam vele a hegedűből, minden volt,
csak nem egyenletes, szép tónusú vonós-hang…
Gyuszi bácsi ilyenkor rám emelte szép, tiszta, emberséges
tekintetét. - Ugye, már megint kint játszottál az udvaron?! Én megértem, hogy
szépek azok a leányok, azért leányok, az a dolguk… De ha várakozol, tessék bent
maradni a konyhában, elférsz te ott! Mert a lakásba a konyhán keresztül
lehetett belépni, az óra az első szobában zajlott, és volt ugyan még egy másik
szoba is, de ott nem volt dolga a növendékeknek.
Gyuszi bácsihoz jártak persze mások is órára, mint pl. Mosonyi
Bandi, aki az osztályban talán a legjobb tanuló volt, és elég jó barátom is
amúgy, és az ő édesanyja is ott tanított a fiúiskolában. Bandi olyan egyenes
vonalakat húzott szabad kézzel, hogy csak bámultam… Nem is tudtam igazán
elhinni, többször is arra kértem, mutassa meg a szemem előtt is. Megmutatta, és
persze valóban tudott, vonalzó nélkül megismételte akárhányszor a mutatványt.
Na aztán mérnök is lett belőle, Miskolcon, a Nehézipari Műszaki Egyetemen
végzett, a városunk büszkesége, a benzinkutat és más fontos helyi építményeket
is ő ill. a tervezőirodája tervezte.
Annyira szerettem hegedülni, hogy amikor iskola után hazamentem,
amint tehettem, előkaptam a kottatartót, a hamgszert, és máris belekezdtem a gyakorlásba,
amely számomra soha nem volt nyűg, hanem a legnagyobb öröm forrása. El is
végeztem egy évi tanulás alatt 3-4 évi anyagot állítólag, bár ebben azóta sem
vagyok biztos, talán csak a büszke anyám költötte legenda ez…
Gyuszi bácsiéknak két fia volt, a kisebbikkel, Gyuszival egy
osztályba jártunk hat évig, amíg csak abba az iskolába jártam, elköltözésünkig.
Lali egy-két évvel volt idősebb, mindketten nagyon jó tanulók voltak.
Gyuszi bácsi igen nagy horgász volt, sokszor találkoztunk a
Rábán, amikor keresztapámat, Kővári Pista bácsit elkísérhettem pecázni.
Gyalogosan, de csónakban is láttam mindkettőjüket nagy elmélyüléssel horgászni.
Később oda is költöztek a Rába közelébe, a most a Google Earth-ön Mónus
Illésnek nevezett utcába, abba a sarokházba a Templom u. sarkán, ahol az
utcafronton Nagy Pistiék, az osztálytársaimék laktak. Nem emlékszem, régen mi
volt a Mónus utca neve, ha valaki még tudja, megírhatná! A Templom utcában, a
katolikus templommal szemben lakott Körmendi Géza, aki szintén osztálytársam
volt. Én kb. elsőáldozó koromig jártam aktívan templomba, az ún. bérmáláson,
amely pár évvel később lett volna esedékes, már nem vettem részt.
Kevés olyan osztálytársam volt, akinél nem voltam legalább
egyszer játszani, és így nem tudtam volna, merre laknak. Ilyen volt mégis Földes Feri és
Galamb Feri… Jó volna tudni, mi van velük… Meg persze a többiekkel is, mindenkivel...
A legnagyobb, általam is látott halakat, amelyek a Rábából
származtak, édesapám keresztapja, Kovácsik Pista bácsi fogta ki. Lótetűvel meg
békával sikerült rászednie a hatalmas harcsákat. A lótetű legjobb lelőhelye a
műhelye mögötti tetőtlen udvarrész volt, ahol kisebb fűrészpor meg
faforgács-halmok várakoztak az elszállításra vagy arra, hogy eltüzeljük őket,
bár erre a célra inkább a fedett tárolóból szoktunk vinni, megtömve a
fűrészporos kályhánk nagy belső tárolódobját, a közepébe egy vastag rudat téve,
és a köréje beszórt fűrészport jól megcsömöszöltük az egyenesen erre a célra
készített nagy, hengeres fejben végződő tömőfával, amelyet csak bunkónak
hívtunk nemes egyszerűséggel. Nemcsak magunkhoz, a szomszédba cipeltünk át
ilyen megtömött hordókat, hanem apai nagymamámhoz is, aki ugyanitt, a
Kovátsik-házban az utcai lakásban élt, lévén a testvére K. Pista bácsinak.
Békát a fiával, keresztapámmal, Kővári Pisti bácsival meg az ő
fiaival, Pistivel és Bandival szoktunk fogni a Csörnöcök valamelyikénél (akkor ezek a kétéltűek még nem voltak védettek, volt belőlük bőven…).
A Csörnöcök a Körmendtől dél
felé vezető műút mentén terültek el, két-három hektáros kisebb tavak, a kis
Csörnöc meg a nagy Csörnöc. Mindkettőnél egy-egy komoly vashídon át zajlott az út
forgalma, no, mi a hídról fogtuk a békákat, a tó partjára veszélyes lett volna
lemenni, mert sokhektáros nádasos láp vette körül a tavakat, a talajuk pedig
erősen zsombékos, mocsaras, süppedős volt. Rendes pecabot horgára kis piros
szövet- vagy vászon-darabot tűzött keresztapám, és elráncigálta a bamba békák
orra előtt, akik tömegesen bámultak ki dülledt szemükkel a vízből, főként a
nyílt víz széle táján. Annyit foghattunk volna, amennyit csak akartunk volna,
de néhány darab után hazamentünk. Hagyjunk legközelebbre is, mondta ilyenkor
keresztapám, aki csodálatos ember volt, felépített egy szép nagy manzardos
házat a Templom utcában, aztán évekkel később Velemben is, egy jó nagy faházat,
az utolsó szögbeverésig, kizárólag ő és Pisti meg Bandi, az unokatestvéreim. És persze,
ahogy mondani szokás, diplomát adott mindkét fia kezébe keresztanyámmal, a
drága Ninus nénivel, akit anyám után a legjobban szerettem...
Miről írjak legközelebb: arról, amikor a Rábába majdnem
belefulladtam a marhapiacnál, a lóúsztató túlsó partjánál, vagy arról, amikor
édesapám 10-15 fiúgyerekkel és persze, velem, kijárt egész nyáron a Rábára,
egészen föl, a gáton is túl, és egy nagyobbacska öbölben úszni tanította a
fiatalságot. Ezt több éven át művelte...
10-11 éve, amikor még egyszer elautóztunk Körmendig, és a Rábahídnál fekvő Gangesz kocsmánál megálltunk, ahol fiatal korunkban édesapámat a volt gyerekkori társai, barátai nagy hévvel szokták becsalogatni a Gangeszbe anyám nagy bosszúságára, összefutottunk Kocsis Gyurival, akinek a családja szintén csak pár háznyira lakott a Dienes L. utcában, és ő kb. egyidős velem. Első szavával édesapámat emlegette, és a rábai ingyenes úszótanfolyamot, ahol megtanult ő is úszni. Később édesapám Szombathelyen úszó és röplabda
mesteredző lett, a Vas Megyei Úszó Szövetség elnöke egyhangú szavazással...
Vagy a pompásan megtervezett és ünnepélyes külsőségek mellett,
hangosbemondóval, Daftival, az öreg, a gyerekek közt igen népszerű zsidó cukorka-árussal, és rengeteg ember
részvételével megtartott tornaünnepélyekről, amelyeket Apu tervezett és
vezetett is le...
Esetleg anyai nagyapám falusi taxis kiruccanásairól, amikor a
távoli falvakba is kimentünk, esküvői vagy egyéb fuvar alkalmával, azzal a
taxival, amelyet egyedül visszaadtak, na persze, csak használatba, miután
49-ben államosítás jogcímén elkoboztak nagyapáméktól öt drága taxit és három hatalmas
cséplőgépet, egy-egy Hofherr traktorral együtt?
Vagy az iskolai
napközi-otthonról, ahol alsótagozatos koromban ebédeltünk minden nap, és nagy
rosszalkodások közepette ettük Kati néniék finom, falusi jellegű főztjét?
Vagy
arról a majdnem végzetes lovaskocsis kirándulásról, amelynek során a lovak
majdnem belerángatták a Rábába a szekeret, amelynek bakján halálraváltan ültem,
míg Jurasics bácsi bent ivott a rába-parti zug-bormérésben?
Vagy amikor kis
papírhajókat úsztattunk eső után a Széchenyi utca két oldalán a járda és az
úttest között húzódó, és eső után jósodrású vizet zubogtató árokban?
Mindegy,
melyikről fogok, a boldogság ott fog lakni mindegyik sorban...
