4.3. Harcz László: Az evolúció filozófiája fogalomtára, L-Z

A legfőbb létfenntartási ösztöneink: A három legfontosabb ösztönös kényszerünk: a közösséghez tartozás kényszere (a falka-ösztön), az önbecsülési kényszer (a rangsor-ösztön) és az önámítási-képmutatási kényszer, amely ezeket kiszolgálja minden aljasság árán is (hazugság, gonoszság, gőg, képmutatás, irigység, nagyzolás, stb.). Ezek így együttesen alkotják a fő „ösztönös kényszereinket”.

A lélek: A létfenntartó ösztöneink összessége által a tudatunkban keltett visszhang, intelem, jóra késztető hang. Az erkölcsösség és a jó lelkiismeret ugyanarról a tőről fakad. Lelke csak az embernek van, mert erkölccsel is csak ő rendelkezik.
Szerintem a lélek az a „hely” bennünk, ahol az őseinktől örökölt életfenntartó ösztönös késztetéseink keverednek a saját tapasztalatainkkal, ezekből és a saját képességeinkből alakul ki a saját személyiségünk és ebből az együttműködésből születnek meg az erkölcsi döntéseink.
A vallásos emberek a lelkünket "Isten"-ként személyesítik meg, a nem vallásosok pedig lelkiismeretként. A csodás ebben az, hogy míg istenben nem mindenki hisz, de azt még tudományos módszerrel is sikerült bizonyítani, hogy lelkiismerete viszont minden embernek van!
 Az erkölcsösség mércéje, a lelkiismeret minden emberben ott van, tehát majdan, egyszer, az ő segítségével, mint közös értékkel, mint közös nevezővel, amelyen mindenkit össze lehet hozni valamilyen modus vivendivel, megteremthető lesz az emberiség egysége.
A legfontosabb közös nevező bennünk az élet. A lelkiismeret és az erkölcs pedig az emberi élet fenntartásának a legfontosabb segítője, feltétele. Nélkülük nincs emberi élet. 

--- A tudat nem lehet beteg, csak hibás működésű, mert a tudat csak végrehajtó „szerv”. A lélek viszont nagyon is meg tud betegedni, mert a valódi (az erkölcsi jellegű) döntések mindig a lélekben születnek, és dönteni néha nehéz és gyötrelmes. 

A lelkiismeret: A lelkiismeret az evolúció, az élet fennmaradásának a szava az emberhez, a lelkiismeret az életfenntartó ösztöneink szószólója és az erkölcsi követelmények forrása. A jóravivő ösztöneink eredete ez, a lakhelye a génjeinkben van, a késztetései igyekeznek tartani az egyensúlyt a rosszravivő késztetéseinkkel, vagyis az öncélú, elvtelen örömszerzési- és önbecsülési kényszerrel, vagyis az erkölcsi "könnyebb út"-ra csábító késztetéseinkkel és az azt legtöbbször kiszolgáló kényszereinkkel, a hamis önbecsülés ösztönös kényszerével, és az azt kiszolgáló önámítás-képmutatás kényszerével. A lelkiismeret az erkölcsi működés része, az erkölcsösség akkor jön létre, ha megfogadjuk a lelkiismeretünk szavát. Nincs erkölcs lelkiismeret nélkül és fordítva. Az erkölcsösség annak a mértéke, amennyit a lelkiismeretünk szavából megfogadunk. A lelkiismeret a DNS-ünkben hordozott intelmeket, parancsokat, tehát az ösztöneink szavát igyekszik tudatosítani bennünk. A lelkiismeret létét az ateisták is elismerik és minden kultúrkör a világon, emiatt a léte bizonyítottnak tekinthető. Darwin szerint „azok a kulturális azonosságok, amelyek a Föld összes kultúrájában megjelennek, nyilvánvalóan öröklött vonások és az egész emberi fajra jellemzők” (Török Tibor: Az erkölcs és a vallás evolúciós alapjai) (Tartalmi idézet)A lelkiismeret létrejötte, működése. 

A lelkiismeret és vele együtt az erkölcsi követelmények is szerintem a genetikai anyagunkból származnak.

Az állatoknál még nem létezett öncsalás, önámítás, és a képmutatás is csak alacsony szinten.

Az ösztönös előírások teljesítése tehát az állatoknál minden eredményes esetben kiváltotta a vágy kielégítését, a jutalom-érzések megszerzését (öröm, boldogság, büszkeség, ill. kéj, élvezet, jóleső testi érzések stb.).

Az embernél azonban az agy fejlődése miatt az alacsony szintű képmutatás (amely már az állatoknál is létezik, sőt, még a növényeknél is!, csak ott megtévesztésnek, alakoskodásnak nevezzük) helyett létrejött az igen hatékony, magas szintű képmutatás, megtévesztés, kifelé, a közösség, a vetélytársak, az ellenkező nemű egyedek stb. felé.

De a gond az, hogy megjelent a befelé irányuló csalás, az önámítás is, amelynek segítségével egyrészt saját magunk is elhisszük, hogy a megtévesztés, a csalás nem is csalás, hanem igaz!

A gyakorlatban a lelkiismeret becsapása a cél, az evolúciós-lelkiismereti bűntető-elrettentő érzések elkerülése érdekében „saját magától”, ösztönösen működésbe lép az önámítás, és saját magunk számára „elintézi”, eléri azt, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásunk, és ne legyünk lelki betegek, és különösen ne legyenek lelki alapon létrejövő testi betegségeink sem;

Másrészt avégett is zajlik ez a hamisítás bennünk, hogy a kifelé szóló csalásunk, vagyis a képmutatásunk minél hitelesebb legyen, ne áruljuk el magunkat a metakommunikációs megnyilvánulásainkkal. És ez működik is, akinek sikerül önmagát ámítania, becsapnia, az nem szokta magát elárulni a viselkedésével. Szerencsére ez így nem egészen igaz, mert a metakommunikáció is erősen ösztönös alapokon képződő viselkedési tényező, és mivel ezt sokkal nehezebb irányítani, uralni, így mégis ezen bukik le legtöbbször a képmutató ember.A lelkiismeretünk tehát az egyébként az evolúciós versenyben jogos és megszokott színlelés, megtévesztés létrejötténél és lezajlásánál korlátozza ennek mértékét és irányát is. Legalábbis jelzi a tudatunknak, ha az önámítás-képmutatás meghaladja azt a mértéket és módot, amely már káros az evolúcióra, az élet fennmaradására nézve.  A lelkiismeret tehát az evolúció érdekeinek az őrzője, és így a valóság leképeződése az örökítő-anyagunkban.

A lelkiismeret az evolúció érdekeit a saját anyanyelvünkön fogalmazza meg a tudatunk felé.

!!!!!!!!!!!!!!!!!! Rendkívül fontos megjegyezni, hogy a lélek, a lelkiismeret, és persze az életfenntartó ösztöneink állandó  és KÉTOLDALÚ,  KÉTIRÁNYÚ, közvetlen kommunikációs kapcsolatban vannak a tudatunkkal! Ezt az bizonyítja, hogy A LELKIISMERETÜNK ÁLLANDÓAN, SZÜNET NÉLKÜL MÚKÖDIK, az életünk minden pillanatában jelen van, és minden döntésünknél hallatja a szavát! Ez csak úgy lehetséges, ha a lelkiismeretünk kibocsátóhelye, forrása állandóan bennünk van. Ez a mai ismereteink szerint csak úgy lehetséges, hogy a lelkiismeretünk a genetikai anyagunkból származik, csakúgy, mint az életfenntartó ösztöneink. Az előbbi megállapítás további, sorsdöntő következtetések levonására ad módot és egyben kényszerít minket.

Az egész evolúció menetére vonatkozó tudományos felfogást módosítanunk kell, mert az előzőekből, tehát a folyamatos kétirányú kapcsolat létéből az következik, hogy az evolúciós kiválasztódás eddigi menete helyett, amely szerint mindig vannak (véletlenül kialakuló gén-módosulások alapján) mutáns egyedek, és a kiválasztódás csak ezek segítségével történik; szerintem pedig az a helyzet, hogy a kétirányú kapcsolat révén a tapasztalatok folyamatosan beépülnek a génekbe, és a mutáns változatok nem véletlenszerűen, hanem célzottan alakulnak ki, a megváltozott külső (és belső!) feltételekhez, követelményekhez igazodva.

--- Az önámításunkkal a lelkiismeretünk tart egyensúlyt.

--- A lelkiismeret szerintem a létfenntartó mechanizmusaink legmélyebb rétege, alapja, ő ügyel arra, hogy ne tegyünk a saját, a faji és az általános természeti érdekek ellen. Szerintem a lélek, a lelkiismeret a DNS-ben lakik, és a legmélyebb és legnemesebb jóra vivő ösztönünk.

--- A lelkiismeret az élet fennmaradása és a jövő egyik legfőbb biztosítéka.

--- A lelkiismeret az ösztönöket hordozó génekből jön, az önámítás inkább a tudatunkból. A lelkiismeret képviseli az ÉLET, a teljes élővilág, benne az emberi közösség érdekeit, az önámítás pedig az egyént, az egyén hamis önbecsülését. Ezek pontosan az ellentétei egymásnak, fordított arányban állnak egymással. Folyamatos küzdelmük határozza meg a jellemünket.

--- A lelkiismeretet nem lehet államosítani, mert a génjeinkben él, onnan ered. A génjeink változásai pedig, mint a legújabb kutatások mutatják, a saját akaratunktól, a gondolatainktól is függnek.

--- Aki rossz, azt a lelkiismerete kínozza, aki jó, azt embertársai…

--- Az igazság az, amit a lelkiismereted diktál, mert a lelkiismeret az egész élővilág genetikai érdekképviselője.

--- Azt, hogy ki a bolond és ki a gazember, nem a százszoros többségben lévő, magát rendes, normális embernek tartó többség dönti el. Az igazság és az erkölcs nem mennyiségi, hanem lelkiismereti kérdés. 

--- Ha a lelkiismereted tiszta, szeretni tudod magadat, és akkor mások is könnyebben fognak téged szeretni.

--- Ha kielégítjük a lelkiismeretünket, megleljük a nyugalmat és minden körülmények közt boldogok lehetünk…

--- A hamis önbecsülés a saját sátánunk, a lelkiismeretünk pedig a saját istenünk… 2015-10-21.

--- Az eszmények olyanok az ember számára, mint a ló szája elé tartott zabos-zsák... A(z ösztönös) kényszer pedig mint a szomjúság és az éhség, nehéz ellenállni neki. A lelkiismeret a gazda, az ostor pedig a lelkiismeret-furdalás, amelyet egy ideig el lehet kerülni, de a gazda és az ostor elől nem tudsz elmenekülni...

--- Az ún. „jó szónok” azt mondja, amit elvárnak tőle, a becsületes szónok a lelkiismerete szerinti igazságot, de a helyes út kijelölése sohasem népszerű feladat az út viszontagságai miatt…

--- Lelkiismerete mindenkinek van. Még azoknak is, akik szerint lélek nincs, csak tudat van. Gondolom ez utóbbiak ritkábban is hallgatnak a lelkiismeretükre.

--- Mindenki választhat: tiszta lelkiismerettel nyomorog, vagy szorongva dőzsöl…

--- Van, aki az igazságot, van, aki a lelkiismeretfurdalást viseli el könnyebben… Jelleme válogatja…

--- A pánik-betegség szerintem a lélek, a lelkiismeret vészjelzése, akkor, amikor már nem segít az önámítás, mert akkora mennyiségben alkalmazta az illető, hogy túlcsordul a lélek, mert a mélyére gyömöszölt szennyes, a sok önáltatás elkezd tudatosulni.

--- Minél többet teszel a közösségért, annál jobb lesz a lelkiismereted és annál boldogabb leszel!

--- A lelkiismeret a génjeinkből származik, és betonkeménységgel van oda bevésve, manipulálni lehetetlen, ezért hívják lelkiismeretnek. A lelkiismeretben a létfenntartási ösztöneink nyelvi formában üzennek nekünk, és így a tudatunkban is megjelenve, nemcsak az érzések szintjén tudnak hatni ránk a létfenntartó ösztöneink.

--- A lelkiismeret szerintem lényegében az istennek felel meg az emberi lelkiségben, érzelmekben, erkölcsi szempontoknál. Tehát – mivel minden embernek van lelkiismerete, még az ateistáknak is, és ez tudományos ténynek tekintendő! – ha az összes ember lelkiismeretét gondolatban összeadva, és ezt globális lelkiismeretnek elnevezve azt mondanánk, hogy kizárólag a globális lelkiismeretnek való maradéktalan engedelmeskedés mentheti meg az emberiséget a megsemmisüléstől, pontosabban az önmegsemmisítéstől, akkor járnánk legközelebb az igazsághoz. Aki nem hiszi, hogy az isten és a lelkiismeret fogalma, hatása lényegében azonos (a Teremtésről szóló biblikus részek kivételével!), az legyen szíves üsse föl az Újszövetséget, és megtapasztalhatja, hogy bármely mondatban, ha az „isten” szó helyére a „lelkiismeret” szót tesszük, a mondat ugyanazt fogja továbbra is jelenteni!... A lelkiismeret a létfenntartó ösztöneink legfontosabb része, a DNS-ünkben kapjuk szüleinktől és hagyjuk rá mindig a következő generációkra, és benne vannak kifejezve és rögzítve az emberiség létérdekei, sőt, az élet fennmaradása érdekei.

A létfenntartó ösztönök kényszerei: a közösségi ösztön 
kényszere (a minél nagyobb közösséghez minél erősebben kötődés kényszere), az önbecsülés kényszere és az önámítási ösztön kényszere, mely utóbbi az első kettőt szolgálja ki, valósítja meg.

Az evolúció és az annak során kialakult, öröklött genetikai anyagunk hatalmas információ-mennyiségén alapuló életfenntartó ösztönök ill. ezek késztetései, az ún. létfentartó ösztönök képezik szerintem az isten-fogalom, az istenség-jelenség alapját. Az ezekből az ösztönökből származó, folyamatosan működő lelkiismeretünk sugallatai az emberi életben betöltött funkciójukat tekintve lényegében azonosak az Isten által megfogalmazott, az istennek tulajdonított parancsokkal. Mivel azonban a genetika, az evolúció, a létfenntartó ösztönök léte, működése csak az utóbbi évtizedekben került felszínre, a korábbi korszakok tudósai, gondolkodói ezeket a sugallatokat, a lelkiismeret szavát nem tudták mire vélni, és transzcendens, a biológia, a mindennapos tapasztalat határain kívül esőnek tekintették ezeket a jelenségeket, és elnevezték Istennek.

--- A három legfontosabb ösztönös kényszerünk: a falka-ösztön (a közösséghez tartozás kényszere), a rangsor-ösztön (a rangsor-javítás kényszere avagy az önbecsülés kényszere) és az önámítási kényszer, amely ezeket kiszolgálja minden aljasság (hazugság, gonoszság, gőg, képmutatás, irigység, nagyzolás, stb.) árán is…

--- Ha az értelmünk nem képes idővel legyőzni a létfenntartó ösztöneink rosszabbik felét, akkor pontosan a (mostanára részben elavult) létfenntartó ösztöneink fognak elveszejteni minket.

--- Ha megértjük az ösztöneink okát, működését, sokkal toleránsabbak leszünk embertársainkhoz, amikor ösztönösen rongálnak minket…

A Maslow-piramis: Az emberi szükségletek fontossági sorrendje alapján Abraham Maslow által felépített piramis alakú ábra. Már nem sokkal a megalkotása után módosították más tudósok, de szerintem további módosítások szükségesek „Az Evolúció filozófiája”-ban leírtaknak megfelelően.

A megismerés: Az emberi természet szubjektív, mert alapból rosszravivő hajlamú, mert minden ember igen erős ösztönös késztetés alatt áll az öncsalásra, önámításra, ill. az ezek mögött álló öncélú, hedonisztikus, opportunisztikus testi élvezetszerzésre és az evolúciósan meg nem szolgált lelki örömszerzésre . Így megismerésről csak korlátozott mértékben beszélhetünk, az „objektív megismerés” pedig szerintem egyenesen nevetséges lehetőség ill. megnevezés az embertudományokban.

A megtérés: az a folyamat, amikor az illető rádöbben az emberi természet, az emberi személyiség és a gyarlóság (a hamis önbecsülés) működésére, és megsejti, megérti az emberi természet valódi arcát, és attól kezdve szégyelli a rosszaságát, és minden erejével igyekszik úrrá lenni azon. Vallásos embereknél ez a mozzanat az illető kulturális környezetében bevett vallás istenéhez való megtérést jelenti. A megtérés katarzis,  megrázó élmény hatására szokott bekövetkezni.

      

A mértékletesség: az erőforrások felhasználásában tanúsított mértékletesség a saját érdekeinken túl a közösség többi tagja és az egész élővilág érdekeit szolgálja, igazságos és szolidáris, tehát erkölcsös.

A művészet: az egyik legfontosabb emberi tevékenység, amelynek a célja az, hogy a művészeti alkotás befogadójában, szemlélőjében, élvezőjében stb. katarzist hozzon létre. A katarzis érzelmi segítséget jelent az erkölcsi megtisztulás, az önkritika, az erkölcsi nemesedés, és így a boldogság eléréséhez.

A nacionalizmus: A nacionalizmus az egyik életfenntartó alapösztönünk - a falka-ösztön, a hazafiság - elfajzott változata, és a késztetés a nacionalizmusra minden emberben él. A nac. mindenképpen egy közösség (társadalom, társad. réteg) látlelete, betegségtünete. Ugyanis nacionalista uszítók mindig, mindenütt léteznek, a lényeg az, hogy az uszításukra hogyan reagál az adott közösség. A nacionalizmus létrejötte az adott társadalom betegségét jelzi. Tehát a nacionalizmus olyan szempontból természetes, hogy biztosan megjelenik az adott közösségben, ha a közösség (erkölcsi színvonala, életképessége) külső terhelés-növekedés vagy belső gyengülés következtében nem képes lelki, erkölcsi egyensúlyát megőrizni. Tehát itt is érvényes szerintem az, hogy nem lehet semmit önmagában megítélni, hanem csakis a körülményekkel együtt, amelyek hatnak az adott dologra. Lássunk két példát, egyiket a külső nyomásra fellépő válaszreakcióként létrejövő nacionalizmus, a másikat az adott ország saját belső gyengeségeként megjelenő nacionalizmus formájában:
--- Pl. lehet, hogy az egyik országban fellépő nacionalizmus pontosan azt jelzi, hogy az adott ország vetélytársa, egy nála sokkal erősebb ország elviselhetetlen nyomást fejt ki, igyekszik fölzabálni, gyarmatosítani az adott országot, amelyben ilyen helyzetben természetes, hogy a külső nyomás egy adott szintjén megjelenik ez a lelki betegségtünet, a nacionalizmus, amely (látszólagosan) ellensúlyozza a vetélytárs(ak) által kifejtett roncsolódást a gyarmatosítandó ország lakosainak az önbecsülésében.
--- A nacionalizmus lényegében egy lelki kompenzáció az adott nép(csoport) megtépázott önbecsülését javítandó. Ezt valós önbecsülés-növekedéssel igen nehéz elérni, hiszen ahhoz szinte újjá kellene születnie az adott közösségnek, és sokkal tisztességesebben (demokratikusabban, szolidárisabban, stb.) kellene viselkednie. Marad tehát a hamis, a csaláson alapuló megoldás: ha magunkat nem tudjuk is felemelni, másokat azért le tudunk alacsonyítani... és így, még ha látszólagosan, még ha öncsaló módon is, de javítani tudjuk a másokhoz viszonyított megítéltetésünket és önbecsülésünket, ami innentől persze már csak hamis önbecsülésként említhető...

A nevelés: A gyermek személyisége ennek során alakul ki, a szülők (nevelők) példamutatása és a társadalmi környezet ráhatásai eredőjeképpen. A nevelés a gyakorlatban az a folyamat, amelynek során a gyermek fejébe verjük, hogy mi, felnőttek a hazugság és a képmutatás mely fajtáit mikor és hol alkalmazzuk, és mikor szabad és mikor nem szabad észrevenni, ha egy felnőtt hazudik és csal...

--- A nevelés során tanul meg a gyerek őszintén hazudni.

A nagylelkűség: ha valaki lemond a saját túlélési esélyei, erőforrásai, erkölcsi vagy anyagi tőkéje egy részéről egy másik ember vagy a közösség javára, vagy megbocsájtja, ha valaki megkárosítja. A nagylelkűség tehát a túlélés számára hasznos, így értéket képez és erkölcsös.

Az önámítás ösztönös kényszere: (röviden: az önámítási kényszer vagy egyszerűen csak az önámítás): Mivel az önbecsülési kényszerünknek (rangsor-kényszerünknek) általában nem tudunk becsületes úton eleget tenni, "besegít" az önámítás és testvére, a képmutatás. Ahhoz ugyanis, hogy valóban magasabb rangot szerezzünk a közösségen belül, valóban értékesebbnek és áldozatkészebbeknek kellene lennünk, mint korábban, és ezt folyamatosan véghezvinni nyilván szinte lehetetlen, illetve csak nagy kitartással, szorgalommal és pl. bátorsággal lehetséges. Mivel a valóságban ezt általában nem tudjuk megvalósítani, "segítségünkre siet" az önámításunk, és elhiteti velünk (és a külvilággal is a képmutatás formájában), hogy többet tettünk a közösségért, ill. szebbek, jobbak, erősebbek, bátrabbak stb. vagyunk, mint a valóságban... Ugyanakkor a közösségen belüli vetélytársainkról azt hiteti el velünk (és a képmutatás segítségével a környezettel), hogy ők viszont rosszabbak, gyengébbek, gyávábbak stb., értéktelenebbek, mint a valóságban. Ezt általában rágalommal, pletykával, besározással, bűnbak-képzéssel éri el az önámításunk. Az önbecsülési kényszerünk kényszeres jellege miatt az önámítás is kényszerű módon, akaratunktól függetlenül, ösztönösen zajlik.
Az önámítás tehát minden emberrejellemző ösztönös kényszer, amely igyekszik kielégíteni az önbecsülési kényszerünket az emberi ész megjelenése után megnövekedett megtévesztési képességünk által csalás, öntömjénezés, a valóság meghamisítása árán is.
A szubjektivitásunk oka is az önámításunk, ill. az ezt kiváltó falka-kényszerünk és rangsor-kényszerünk kényszerei.
Az önámítás a „kognitív disszonancia” által keltett szorongás feloldása egyik, talán leggyakoribb módja, ugyanis az önbecsülési kényszerünket (rangsor-kényszerünket) tisztességes úton szinte senki, soha nem tudja kielégíteni, így marad a csalás, a tudatalattink mentő-akciója, amely elhiteti velünk, hogy a hibánk, hiányosságunk nem is létezik, vagy nem is olyan nagy, mint a valóságban.
Az ösztönös késztetéseink vagy vágyat, vagy feszültséget ("kognitív disszonanciát") keltenek bennünk, avégett, hogy elérjék, hogy teljesítsük az ösztöneink által sugalmazott evolúciós kötelezettségeinket.
A vágyat akkor érezzük, ha még nem kezdtük el az ösztönök által kívánt cselekvést, és annak megtétele után a vágy elnyeri beteljesülését, kielégülését az evolúciós jutalom érzésekkel, örömmel, boldogsággal, élvezettel stb.; a szorongást, félelmet, tehát a kognitív disszonanciát pedig vagy akkor bocsájtják ránk az ösztöneink, ha evolúciós szempontból rosszat készülünk elkövetni, mert így próbálnak a rossz úttól eltéríteni minket az ösztönös kényszereink; vagy pedig akkor, ha már elkövettük a káros, helytelen cselekvést. A szorongás lényegében egyenlő a kognitív disszonanciával, a félelem pedig a kognitív disszonancia szélsőséges esete.

Néhány, az önámítás fogalmát szemléltető gondolatszilánkom:

--- Az önámítás a saját magunk ösztönös becsapása, legtöbbször magunk jogtalan, ösztönös fényezése és mások- ösztönös, igazságtalan, aljas lealázása, lekicsinyítése.
--- Amíg az emberiség nem képes szembenézni azzal, hogy milyen is valójában a saját 'emberi' természete, addig mindig háborúságban fog élni.
--- A filozófiai- antropológiai standard-modellből mindössze a helyes kiindulópont hiányzik, a valódi inputok, vagyis a falka-kényszer, az önbecsülési kényszer és az önáltatási kényszer.
--- Az önáltatás (önámítás, öncsalás) ködfalat állít a megismerés elé.
--- Az önámítás és az abból ill. az önbecsülési kényszerünkből (rangsor-kényszerünkből) eredő hamis önbecsülés (ösztönös kényszere) olyan elemi erejű, hogy bárkit nagyon nehéz, az elvetemült embert pedig végképp lehetetlen meggyőzni arról, hogy létezik az önámítási kényszere és a hamis önbecsülési kényszere. Egyedül a lelkiismeretben bízhatunk, ezt pedig csak a művészet, a katarzis képes erősíteni, érvényre juttatni. És emiatt a szívünk és a lelkünk a legfontosabb részünk…
--- Az önszépítő önámítás megrészegíti az emberi személyiséget, elveszi a józan ítélőképességet és nyilvánosan megaláz.

--- A nagyzolás, gúny, gonoszság, gőg, hatalomvágy stb. oka a kisebbségi érzés; az agresszivitás oka a félelem, a sok beszéd oka a mondanivaló és a valódi cselekvés hiánya, az okoskodás oka az ész hiánya, a bölcselkedés oka a valódi bölcsesség hiánya, a túlzott rend és tisztaság oka legtöbbször az emberség hiánya, az alkoholizmus és a kábítószerezés oka a boldogtalanság stb.: mert az önszépítő önámítás minden fronton csal az érdekünkben, ha engedjük.

--- A kocsmában könnyebb eredményes alkoholellenes kampányt folytatni, mint a társadalommal elfogadtatni, hogy a saját emberi természete önámító, öncsaló-önfényező-öntömjénező és hazug-képmutató.

--- A kisebbségi érzés leküzdésére magadat kell érdemben fejlesztened, nem elég, ha másokat önámító módon besározol, kirekesztesz és megalázol…

--- A gondolkodásra az önámítás is hat, míg a filozófia a szellemi tevékenységnek csak az önámításon kívüli részét veszi figyelembe, olyanképpen, mintha az önámítás (s vele együtt a képmutatás ) nem is léteznék.

--- A külsőségek erőltetése legtöbbször a belső értékek hiányát leplezi.

--- A nőknek igen erős az önkritikája, ezért a nők három korcsoportba oszthatók: nagyon fiatal, fiatal és fiatalabb... J

--- A törpe akkor is törpe marad, ha a világ összes nála magasabb emberét lelövi. Legföljebb attól kezdve ő lesz a legmagasabb törpe. J

--- Azzal, ha engem megalázol, te még egy grammal sem leszel több…

--- A lassú, életképtelen hal ne a cápára haragudjék, hanem saját magára! A cápa az cápa, teszi a dolgát, selejtez. Nem ő a hibás, ha a hal lassú. Az emberiség cápája az erkölcs.

--- A legáltalánosabb és legerősebb társadalmi (mert emberi…) igény az öncsalás-képmutatás lehetőségére irányul és arra, hogy ez a lehető legnagyobb titokban maradjon…

Másképpen: állandóan átverlek téged és mindenki mást, még magamat is, de ez szigorúan maradjon köztünk!

--- A tetű bárkit megcsíphet, akár a pápát is. De a tetű akkor is csak egy tetű marad...

--- A törpefilozófus akkor is törpefilozófus marad, ha a világ összes, nála jobb filozófusát  lelövi. Legföljebb attól kezdve ő lesz a legjobb, legnagyobb törpefilozófus.

--- Az a korrupt, aki sikeresebb nálam, másképpen: aki sikeresebb nálam, az mindig korrupt!

--- Az emberi ész megjelenése hatalmas hamisságot hozott az élő természetbe, az emberi öncsalás-képmutatás képében. Ezt lehazudandó, letagadandó, hihetetlen mennyiségű hazugság, kimagyarázkodás, a másik ember, nép, vallás bűnbakká tétele, csalás keletkezett, főként a társadalomtudományok képzetes harcmezőin. Mikor hagyjuk abba már a hazudozást? Egészen a 3. világháborúig nem; azután meg már úgysem lesz, aki hazudjon…

--- Az emberiség, ez az időtlenül vén, megcsontosodott jellemű kéjenc, mindent inkább elvisel (a diktatúrát, háborút, éhezést és nélkülözést…), csak ne kelljen a saját, gyarló, hamis önbecsülésen alapuló természetével szembenéznie…

--- Az ostoba akkor is ostoba marad, ha a világ összes, nála okosabb emberét kiirtja. Legfeljebb attól kezdve ő lesz a legokosabb hülye.

--- Az önszépítő önámítás a mi aljas fogadatlan prókátorunk.

--- Ha a felsőbbrendű tudatúak sorra-rendre kiirtják a náluk alsóbbrendűnek hitt embereket, a végén csak egy marad, Inverz Ádám, az Übermensch!

--- Az önámítás nem más, mint hamis tudati önkielégítés.

--- Az ellenvélemény javítja a tisztánlátást.

--- Az önkielégítésnek létezik testi és szellemi formája is, az utóbbit önámításnak hívják. De egyikből sem lesz épkézláb eredmény…

--- Hogyan lehetne az önámításról (az önámítási kényszerről) érdemben vitatkozni és következtetéseket levonni, ítéleteket hozni egy olyan rendszerben (a mai filozófiai paradigmában), amely az önámítás teljes figyelmen kívül hagyásával épült föl?!

--- Minél törpébb lelkű valaki, annál magasabb lelki gólyalábakon, lelki pótlábakon jár; a "GŐG" közepén Ő (maga) van, és kétoldalt a két G(ólyaláb) a két támasztéka...

--- Az öntömjénezés szokott büntetése közmegvetés. Aki magának tetszik, mindenki másnál visszatetszik. Blaise Pascal 1623-1662…

--- „Aki fölmagasztalja magát, az megaláztatik; de aki megalázkodik, az fölmagasztaltatik” (Bibliai idézet)

Az önbecsülési kényszer (a „rangsor-kényszer”): Az az ösztönös késztetés, amely az egyént a közösségen belüli rangja, rangsorbéli helyezése folytonos javítására, a saját értékessége minél magasabb foka közösségi elismertetésére kényszeríti, mert mindenkor a ranggal, befolyással arányos az egyén lehetősége a közösség erőforrásaihoz való hozzáférésre, saját maga és az utódai túlélése esélyei növelésére. Az önbecsülését jogos, becsületes módon kielégíteni képes ember nem szorul rá a hamis önbecsülésbe való ösztönös beletörődésbe, de az ilyen ember olyan ritka, mint a fehér holló.

--- Azt az ösztönt, amely a minél magasabb rang elérésére ösztönöz, neveztem el érthető okokból önbecsülési kényszernek. Ez a létező legerősebb ösztönünk, és szerintem erőssége az életösztönnel vetekszik, nem véletlenül. Népies nevén a túlzott önérzet, öntudat, tudományos gúnynevén az én-tudat.

--- A felsőbbrendű tudatúak a legnagyobb öngólt akkor követnék el, ha mind kiirtanák az ún. alsóbbrendűeket – mert azután nem lenne kit lenézni…

--- Akinek ép az önbecsülése, nem akar másokat megalázni, maga alá gyűrni. 

--- A rosszat kínjában cselekszi az ember, de ha teheti, minden ember jót cselekszik.

Az örömszerzési- és önbecsülési kényszer: 
A létfenntartó ösztönök a vágyak létrehozásával ösztönzik az embert az ösztönök utasításai végrehajtására. Ezeket a vágyakat jutalom-érzések kiutalásával elégíti ki a létfenntartási rendszerünk, akkor, ha engedelmesen teljesítjük az ösztönök által sugallt tennivalókat. Az ösztönök által létesített vágyak ill. a kielégítésükre létrejött jutalom-érzések olyan hatalmas kényszerítő erőt képviselnek – az örömszerzési- és önbecsülési kényszerét -, hogy az érzékeny emberi agy nem képes ellenállni annak, hogy megszolgálatlanul, érdemtelenül ugyan, az erkölcsileg elítélendő, mert evolúciósan káros „könnyebb utat” választva, de mindenképpen megszerezze és átélje a jutalmazó jeleket, az élvezetet, az örömöt, a boldogságot, a sikerélményt stb., mert ezek olyan hatalmas vonzerőt képviselnek számára. Ezt a hatalmas, de erkölcstelen vonzerőt nevezem „öncélú, elvtelen öröm- és élvezetszerzési kényszernek”. Ez a kényszer kétféle alapvető formában jelenhet meg, egyrészt a testi vágyakkal, az „élvezetszerzéssel”  kapcsolatosan, másrészt a lelki-érzelmi vágyakkal, az „örömszerzéssel” és az önbecsülési kényszerrel kapcsolatosan, és ez az erkölcsösség, a létfenntartó ösztöneinkben megfogalmazódott követelmények kielégítése útjában álló legfőbb akadály.
Ez a fogalom ill. jelenség szerintem azonos a Kant-féle "boldogság-igény"-nyel.

Az önismeret: Az összes tulajdonságunk önámítás, öncsalás, öntömjénezés nélküli elismerése, az őszinte, valós önismeret.

--- Az állandó egyetértés beképzelt, ostoba pojácává tesz, míg az ellenvélemény javítja a tisztánlátásodat…

Az önkritika: Törekvés a saját tulajdonságaink és tetteink önámítás, hamisítás nélküli feltárására és belátására.

--- Az állandó egyetértés beképzelt, ostoba pojácává tesz, míg az ellenvélemény javítja a tisztánlátásodat…

Az önmagában való fogalma („Ding an sich”): 
Ilyen nem létezik, mert az életben mindennek oka van. Az emberi életben minden az evolúcióval, az élet fennmaradásával van kapcsolatban, az „önmagában való”-ban fennálló hit általában az evolúcióval, az élet fennmaradása törvényeivel fennálló oksági összefüggések fel nem ismeréséből ered.

Egyetlen vonatkozásban mégis engedményt lehet és kell tenni: A világegyetem keletkezése tárgyában, mert azt még senki nem tudja jelenleg, ki teremtette a Mindenséget, az Univerzumot. Aki ezt képes volt megtenni, arról mégis csak el lehet mondani: Ő az "Önmagában való"...

Az öntranszcendencia:  Az erkölcs meghatározása arról szól, hogy le akarjuk győzni magunkban a rosszra vivő csábításainkat, késztetéseinket, túl akarunk lendülni ezeken, „meg kell haladnunk saját magunkat”. Látható, hogy az öntranszcendencia lényegében az erkölcsösség alapfeltétele, az az igény, az a kényszer, amely az erkölcsösséghez vezet.

Az öntranszcendencia tehát lényegében maga a lelkiismeret, az ösztönös lelki kényszer arra, hogy jók, erkölcsösek legyünk!!! A lelkiismeret az, amely a jutalmazó- és a bűntető érzéseivel hozzásegít minket ahhoz, hogy felülemelkedjünk magunkon, átlendüljünk a holtponton, és felvállaljuk a „helyes út”-választásával törvényszerűen együttjáró nehézségeket!

Az öntranszcendencia a rosszravivő kényszereink (pl. a hamis önbecsülés ösztönös kényszere, hétköznapi megfogalmazásban: a hiúságunk, a túlzott, hamis önbecsülésünk, a gőgösségünk, az önhittségünk, de ugyanúgy az eltúlzott élvezet-szerzési vágyunk, a lustaságunk és az elvtelen könnyebb út keresése stb.) elleni küzdelmünk.

Az öntranszcendencia, az önmeghaladás, a divatos meghatározás szerint az önmagunkon való túllendülés fogalma: mára a hivatalos filozófia arra jutott, hogy a boldog és az elégedetlen ember között az a legnagyobb különbség, hogy az előbbi túl tudott lendülni önmagán (Candace A. Vogler megfogalmazása). (Ez örvendetesen egybecseng azzal, amelyet Jézus szájába adtak a Biblia írói: „Aki engem követni akar, annak meg kell tagadnia magát!”… Nincs új a Nap alatt!...). 

De hogy mi az bennünk, amin túl kell lendülnünk, amit meg kell tagadnunk magunkban, azt egyik megfogalmazás sem magyarázza el. Én meghatároztam ezt a megtagadandó, akadályt képező tulajdonságot, és ezzel egy szinttel lejjebb ástam az emberi természetben.

A boldogságot akkor kapjuk jutalmul az ösztöneinktől, ha engedelmeskedtünk az ösztöneink késztetéseinek, az életfenntartás igényeinek. Tehát a boldog és az elégedetlen ember között az az érdemi különbség, hogy a boldog ember teljesítette erkölcsi kötelezettségeit, legyőzte a könnyebb útra vivő csábításokat (képes volt ellenállni a rosszravivő csábításoknak!), a helyes utat választotta, amely az evolúció, az élet fennmaradása számára hasznosabb, és fölvállalta a helyes úttal járó nehézségeket.

Az öntranszcendencia, az önmagunkon való túllendülés, a saját magunk meghaladása közelebbről azt jelenti, hogy legyőzzük magunkban az öncélú, elvtelen öröm-és élvezetszerzésre csábító késztetéseink hatására létrejövő hajlamot, késztetést, csábítást, vágyat az evolúciós jutalmazási érzéseknek az erkölcsi könnyebb úton való megszerzésére.

De még ennél is lejjebb merészkedtem, és megkerestem azokat az okokat, amelyek az öntranszcendenciának a gyakorlatban leglényegesebb és legtömegesebb előfordulását jelentő esete, a hamis önbecsülés ösztönös kényszerének a létrejöttéhez vezettek. Szerintem a hamis önbecsülés kényszerét a bennünk élő ösztönös önbecsülési kényszer hatására az ösztönös önámítási kényszer hozza létre. Így a fentiekből össze is állt a négy legfontosabb rosszravivő kényszerünk: az önámítás, a hamis önbecsülés, az öncélú, elvtelen örömszerzési- és önbecsülési kényszerünk és a hamis közösségi tudat, vagyis a hamis csoport-tudat.

Az ördög: Az emberiség leghíresebb és legrégibb bűnbakja, a bennünk élő öncélú, elvtelen örömszerzési- és önbecsülési kényszer, a rosszra csábító ösztönös kényszerek összefoglaló, közkeletű neve. Az ördög követi el az összes rosszat bennünk, ő csábít, kísért minket a rossz elkövetésére. Valójában ezek a késztetések mind bennünk élnek, és abból származnak, hogy a vágyainkat a könnyebb úton akarjuk kielégíteni, és nem a helyes úton, mert a helyes út betartása mindig nehézségekkel, fáradsággal jár, és ezt meg kívánjuk takarítani. Az ördög maga az emberi természet rosszra csábító hajlama, az ördög alkalmasint mi magunk vagyunk...

Az öröklődés, a gének, a DNS: Lásd még a „Genetikai anyag”-nál

--- Bár ma már ismert a legújabb kutatásokból, hogy a génjeinkre hatnak a gondolatok is, de úgy látszik, még ez sem elég gyors ahhoz, hogy az erkölcsi szempontok kellő iramban öröklődjenek, így a tudományos-technikai eredmények által okozott megsemmisítő képesség növekedése egyre jobban lehagyja az erkölcs növekedését, fejlődését. Ez okozza a mai végveszélyt az emberiség számára. Meggyőződésem, hogy ha minél több emberrel, minél gyorsabban és minél nagyobb mélységben megértetnénk, hogy milyen és hogyan működik az emberi természet, erősebb bevésési hatást tudnánk kifejteni a gondolataink felől a génjeinkre, ezáltal sokkal több lenne az esélyünk a megmaradásra.

Az öröm: az evolúciós, életfenntartó ösztöneink jutalmazó jele, abban az esetben kapjuk meg ezt az érzést, ha az evolúció, az élet fennmaradása szempontjából hasznos dolgot művelünk.

Az örömszerzési kényszer: A magasabbrendű, állati típusú élő szervezetek létfenntartását testi szinten biztosító idegi vezérlési ingerek közül a jutalmazó jellegűek, melyek a jutalmazási- vagy örömközpont nevű agyi idegcsomónkból származnak, az élőlény számára létező legnagyobb élvezetet adó jelek ill érzések, melyek a létfenntartás szempontjából kedvező cselekvésre ill. viselkedésre igyekeznek rávenni az egyedet. Az ismert patkánykísérletben az ebbe az idegközpontba bevezetett áram-inger olyan erősnek bizonyult, hogy a patkányok az ételt és italt juttató nyomógomb helyett is az ezt a kéj-érzést eredményező gombot nyomogatták, egészen halálukig, mert étlen-szomjan mind elpusztultak.

Az ösztön(ök): Az evolúció során kifejlődött késztetések, amelyek az emberi egyedeket mindig abba az irányba befolyásolják (ösztönözik) a késztetéseikkel, amely az egyed túlélése, de általában is, az élet fenntartására a legkedvezőbb. Az ösztönök a genetikai örökítő-anyagunkban öröklődnek át az utódokra. A lelkiismeret is az ösztönökhöz tartozik szerintem, ez alkotja az ún. jóra vivő ösztöneink legfontosabbikát; az emberi erkölcstelenség hatására létrejövő hamis, hibás ösztönöztetéseink pedig a rosszra vivő ösztöneinket. Az utóbbiak lényegében az előbbiekből származnak, de irányultságuk, hatásuk hamis irányba téved az emberi erkölcstelenség, a könnyebb út csábítása elfogadása miatt.

A lelkiismeret erre az úttévesztésre figyelmezteti az embert, belső sugallatok formájában, melyek a DNS-ünkből erednek. A DNS-ünk 90 %-ának olyan a belső szerkezete a legújabb kutatások szerint, hogy érti az emberi nyelvet, és képes a kommunikációra a tudatunkkal, az agyunkkal. Innen származnak a „lelki sugallatok”.

Az állatoknál még rendben működtek a létfenntartó ösztönök, az emberi erkölcs(telenség) megjelenésével azonban az ösztönöknek megjelent a rosszra vivő változata is, a „könnyebb út” igénybevétele. Az ez elleni küzdelmünk maga az erkölcs.

      A rangsor-ösztön az egyéni kiválóságunk fejlesztését ösztönzi (önbecsülési kényszer), a falka-ösztön pedig az egyénnek a közösségen belüli rangja, befolyása növelését, és ennek a kettőnek csak együttesen van értelme, tehát lényegében az életösztön egy és oszthatatlan, és egyesszámban említendő!

Az ősbűn: másképpen eredeti bűn, eredendő bűn, stb. Ez szerintem nem létezik. A Bibliában szereplő eredendő bűnnek szerintem formailag a „könnyebb út” csábítása felel meg, de ez valójában nem bűn, mert ezzel a kényszerrel vele születünk, létezése nem a mi hibánk, tehát bűnnek nem nevezhető. Az ősbűn csak adottság, hajlam, a rosszravivő kényszerek összessége. Bűn akkor lesz belőle, ha nem szállunk szembe ezekkel a rosszra vivő kényszerekkel, a vágyainknak a „könnyebb úton” való kielégítésére csábító késztetéseinkkel.

A paradigma: Az új paradigma új, a régitől eltérő nézetrendszer, amely jobban megmagyarázza az általunk tapasztalt valóságot.

A politika: A politika az emberi egyéni- és csoport-érdekek érvényre juttatását szolgáló társadalmi tevékenység.

--- A politika az emberi igények megtestesülése, az emberi igények az emberi természetből származnak, ezért ha helyesen akarunk politizálni, akkor az emberi természetet kell jobban megismernünk.

--- Az emberi igények összegződnek és politikaként csapnak össze. Tehát politika nevű felelős, hibáztatható személy vagy intézmény nem létezik. Mindenért mi magunk, emberek, közösen felelünk, a gátlástalan igényeink miatt, meg amiért szeretünk a zavarosban halászni, korrupcióval érvényesülni, és olyan bandákat választunk meg vezetőkké, akik ezt lehetővé teszik…

--- Milyen ország az, ahol mindig a nagyobb gazember győz a választásokon?

--- A politikai küzdelmeket a „rossz” és a „silány” millióféle arca vívja, és próbál a többi rossztól és főként a jótól elragadni egy-egy koncot, de ez békét és közjót nem eredményez soha…

--- A politikai úttest közepén járnak a rendes emberek, a két széle meg a szélsőségeseké, söpörjön a söpredék!...

--- A politikusok a legaljasabb, a legcsalóbb üzletemberek, mert szinte mindent ellopnak tőlünk, és cserébe csak a hamis önbecsülésünket kapjuk, ezt a lelki prostituáltat elégítik ki bennünk…

--- Középen állni a politikai skálán nagyon megtisztelő és épp annyira életveszélyes is.

--- Mikor értjük meg már végre, hogy nem a politikusokra kell haragudni, hanem saját magunkra! Aljas politikus mindig és mindenütt akad elég. A baj abból ered, hogy engedünk az uszításnak, a gyűlöletkeltésnek, a bűnbakképzésnek, a megosztásnak. Amióta létezik politika, csak ott tudott elaljasodni a hatalom, ahol ezt a közerkölcs, a közízlés megengedte.

--- Minden vezetőnek vannak megbízói. A nagy államférfiaknak az egész nép és a nép legjobb hagyományai, tisztessége és a saját lelkiismerete a megbízója, de kiknek szolgál az a vezető, aki lerombolja az oktatást és a gazdaságot (a jövőt), az egészségügyet, a kulturális szolgáltatásokat (a jelent), az egész országot?

--- Csupán szidalmazással, gyalázkodással semmire sem megyünk!

--- Rossznak lenni jó, mondta az akkor ötéves kisfiunk. És sajnos, anyagilag is megéri, teszem hozzá most, a politikusok gazdagságát látva, bár nem irigyelve.

--- A rivális politikai, vallási oldal szidalmazása az embereket a rivális oldaltól elrettentheti ugyan, de a saját táborunk iránti rokonszenvét csak akkor nyerhetjük el, ha érzik, látják, hogy harcolunk az ő érdekeikért, emberi jogaikért!

--- A másik politikai oldalon álló ember szívéhez az út nem a rivális politikai vagy vallási oldal szidalmazásán, hanem főként az illető ember (anyagi, emberi) megbecsülésén át vezet!

--- A szélsőséges pártokról tudjuk, hogy az emberi gyarlóságra, a rosszrakapható, uszítható emberi természetre hatnak és úgy érik el a sikereiket. És vajon a mérsékelt pártok mire hatnak --- az igazságérzetre, a lelkiismeretre, az emberi tisztességre? No, nem. ŐK IS a rosszrakapható emberi természetre hatnak, csak nem mennek el az uszításig. Hát akkor milyen alapon nézik le a szélsőséget? Mintha az egyik tolvaj azzal kérkedne: Nézzétek, milyen rendes ember vagyok én, mert csak a felét lopom el, csak fele annyira csapom be az embereket, mint a szélsőséges szomszéd!

--- Ahol mindig a nagyobb gazember győz a választásokon, ott semmi jót ne várj!

--- Van-e annak értelme, ha vég nélkül panaszkodunk, sopánkodunk, szörnyűlködünk, gyűlölködünk, a címeres tolvajokat szidalmazzuk, a másik politikai oldalt hibáztatjuk, de mi magunk semmit nem teszünk a saját jövőnkért?

--- Kétféle módon lehet megbecsülést szerezni: a saját értékeink felmutatásával, vagy ezek híján a mások becsületének megbecsültségének az alacsonyításával, sározásával, szidalmazásával.

--- Akit minden oldalról szidnak, az van középen; és amiatt szidják, mert nem hajlik egyik politikai oldal felé sem, és kimondja az igazat.

--- Amíg a választók szinte mind a rossz úton járnak, addig vágyálom azt remélni, hogy a jó úton járó, tisztességes politikusokat fognak megválasztani.

A populizmus: A populizmus uszít (megoszt), a demokratizmus megbékít (integrál, egyesít, megértésre, megegyezésre, kompromisszumra késztet).

A populizmus a szélsőséges közszereplők leggyakoribb politikai magatartása.

A populizmus azt jelenti szerintem, hogy a politikus nem az igazságot és a tisztességet (az erkölcsösséget) tartja követendőnek, hanem a választók kedvében akar járni mindenáron, a népszerűségét növeli bármilyen erkölcsi kompromisszum árán. A választóknak, és általában, az emberek egy részének azzal lehet a legjobban a kedvében járni, hogyha egyeseket kirekesztünk a közösségünkből, és különösen, ha bűnbakká tesszük őket.

A kirekesztés a hamis közösségi érzésükre hat (az ún. falka-ösztönükre), a bűnbakképzés pedig a hamis önbecsülésükre (az ún. rangsor-ösztönükre).

Egyes személyek vagy csoportok kirekesztésével kielégül a tömeg hamis közösségi érzése, tehát a hamis biztonság-érzete, míg a bűnbaknak tett személyeknél a tömeg tagjai erkölcsileg többnek érzik magukat, és így kielégül a kárörömük, a hamis önbecsülésük kényszere.

--- A populizmus az ösztönös érzelmek erkölcsi kontroll és önmérséklet nélküli kiokádása. Családi hasonlattal élve a populizmus lényegében azonos az elkényeztetéssel.

A rangsor-ösztön (Az önbecsülés ösztönös kényszere): 
Az az ösztönös késztetés, amely az egyént a közösségen belüli rangja, rangsorbéli helyezése folytonos javítására, a saját értékessége minél magasabb foka elérésére és közösségi elismertetésére kényszeríti. Az önbecsülését jogos, becsületes módon kielégíteni képes ember nem szorul rá a hamis önbecsülésbe való ösztönös beletörődésbe, de az ilyen ember olyan ritka, mint a fehér holló.
Az önbecsülési kényszer kielégítése erkölcsös módja, tehát az evolúció, az élet fennmaradása szempontjából számára hasznos módja az önmagunk fejlesztése, a közösség szempontjából nézve értékesebbé tétele, hiszen az élet fennmaradását és a közösség, de az egyén és az utódai érdekeit is az szolgálja, ha a közösség erőforrásaihoz a közösség számára valóban hasznosabb egyének jutnak hozzá nagyobb mértékben, tehát ha a rangsorban feljebb álló valóban minden esetben értékesebb, hasznosabb az utána következőnél. 
Míg az önbecsülési kényszert hamisan kielégítő, kizárólag az evolúciós jutalmazó érzések megszerzésére szolgáló álmegoldás az önámítás és a képmutatás, mert az önámítással az egyén saját magával hiteti el, hogy ő valóban jogosan birtokolja az elért közösségi rangot, és a képmutatás segítségével a közösség többi tagjával hiteti el, hogy az ő rangja, értékessége nem csalás, hamisság eredménye, hanem valódi önfejlesztés és a közösség számára hasznos és fontos erények birtoklásából és gyakorlásából ered.

A rasszizmus és a kirekesztés: A rasszizmus oka a legrövidebben az, hogy a hamis közösségi tudat (a rasszista kirekesztés kényszere) velünk születik, a minden emberre érvényes emberi természet része, és nem opcióként, hanem hatalmas erejű ösztönös kényszerként, amelyet fel lehet uszítani, szítani a szélsőségesek által. Rendes ember ellenáll ennek a kényszernek, és tartózkodik más emberek megalázásától, elítélésétől és kirekesztésétől; de sajnos a vad uszításnak a társadalom nem elhanyagolható része képtelen és nem is hajlandó ellenállni, és rasszista-kirekesztő, előítéletes gyűlölködő csőcselékké alacsonyul. 
A rasszizmus két fő hatásból tevődik össze: 1. a hamis közösségi ösztön és a hamis önbecsülés rosszravivő késztetéseiből; 2. a „célszemély” vagy a „célcsoport” célbavételéből, megnevezéséből, de ennek a személynek vagy társadalmi csoportnak a kiléte már tanult ismeret, és nem az ösztönökből származik.

--- Ha abból indulunk ki bármely megnyilvánulás láttán, hogy az elkövetője eleve olyan, hogy ilyeneket elkövet, na, akkor vagyunk rasszisták!

--- Amikor a szélsőségesek kirekesztik pl. a színesbőrűeket, az kb. olyan, mintha a gyűszű akarná kirekeszteni a kondért… 

A rosszravivő ösztönös késztetések: 
Az öncélú ösztönös öröm- és élvezetszerzési kényszer, az önámítás-képmutatás ösztönös kényszere és a hamis önbecsülés és hamis közösségi érzés ösztönös kényszere. Az emberi ész és a kéjenc, élvhajhász emberi természet megjelenéséig ez nem létezett.
Kiegészítés az erkölcs fogalmához, a jóravivő-rosszravivő késztetéseink magyarázatához:
"- a jóravivő késztetéseken az életfenntartó ösztöneinkből származó késztetéseket értem, amelyek egyértelműen az evolúció hatékony menetét, az élet fenntartását szolgálják. Egyúttal nálam azt is jelenti a "jóravivő" jelző, hogy az egyén erkölcsösen viszonyul a(z evolúciós, ösztönös) vágyaiból származó késztetésekhez, és felvállalja az evolúciós, az ösztönök által késztetett feladatokkal járó nehézségeket, vagyis elutasítja a jutalmazó érzések megszerzését a "könnyebb út" igénybevételével, tehát nem úgy kívánja megszerezni a jutalmazó érzéseket, hogy mellőzné, elcsalná az életfenntartó ösztöneink által késztetett feladatok elvégzését.
- a rosszravivő késztetés pedig szerintem az, amelynél az egyén nem emel gátat a vágyai kielégítése elé, és mindenáron, opportunista, erkölcsileg megalkuvó módon is meg akarja szerezni a jutalmazó érzéseket; engedi magát a kísértésbe vinni, és rátéved a "könnyebb útra", amely minden esetben csalással, hazugsággal, önbecsapással és képmutatással jár."

--- Rosszat kínjában tesz az ember, de ha teheti, minden ember jót cselekszik. A lelkiismeret ugyanis eleve erre ösztönöz mindenkit

--- Rossznak lenni jó, mondta az akkor ötéves kisfiunk. És sajnos, anyagilag is megéri, teszem hozzá most, a politikusok gazdagságát látva, bár nem irigyelve.

A sátán: A keresztény vallás által alkotott jelképes személy, az erkölcstelenség és a gonoszság, a rosszaság jelképe. Valójában bűnbaknak hozták létre, hogy az emberi természet rosszravivő vonásai (a gyarlóság, a hamis önbecsülés) miatt elkövetett gazságainkért, rémtetteinkért legyen kit hibáztatnunk.

--- Az emberben ott lakik az Isten is, és a sátán is. Az elsőt lelkiismeretnek, a másodikat erkölcsi esendőségnek, gyengeségnek hívják.

--- Az emberiségnek az úgynevezett sátánra óriási szüksége van, mert annak a gonoszsága mellett minden ún. emberi gyarlóság eltörpül, a legtöbb ember a sátánhoz képest  kifejezetten erkölcsös és rokonszenves lény...

--- Nincs kellemetlenebb, mint egy közelben lakó szent, mert hozzá képest sátánnak tűnünk; és nagyon jól jön egy igazán gonosz sátán, akihez képest valóságos szentek lehetünk.

--- Sátánból önellátók vagyunk!...Az egy főre eső sátánkitermelésünk 100 %-os!

--- Saját sátánja még a legszegényebb embernek is van, mindenkiben benne lakik… De saját szentje csak igen kevés embernek van… Csak a lelkileg leggazdagabb. legcsodálatosabb embereknek…

A siker: valamilyen (az evolúció számára) hasznos tevékenységben elért eredmény. Ennélfogva csak az lehet sikeres, aki (ami) erkölcsös is. 
Definiálni kell, hogy mi a siker: az érvényesülés, vagy az erkölcsi haladás. Ugyanis az ember és ezáltal az emberi társadalom esendő, gyarló, élveteg, élvhajhász, önámító, öntömjénező, képmutató, túlnyomórészt hazug - így az emberi társadalomban elért siker valódi értékessége nagyon kétséges... Az igazi, tehát az erkölcsi sikert csak saját magunk legyőzése, fejlesztése és a társadalom ellenállása leküzdése árán és csakis a társadalom ellenére érhetjük el.

A szabadság: 
A szabadság a felismert erkölcsi szükségszerűség.

A szabadság(-fogalom) a legáltalánosabban a lelkiismerettel, ezáltal az erkölccsel függ össze, mert az lehet szabad, aki erkölcsösen követi a lelkiismerete, tehát az életfenntartó ösztönei szavát és az élet fennmaradása javára cselekszik. Így függ össze a szabadság az erkölccsel, az erkölcsi szükségszerűséggel. Tehát a szabadság a felismert, megértett, tudatosodott lelkiismereti intelem, vagyis a felismert erkölcsi szükségszerűség!

A szabadság nem külső feltételektől függ, hanem belső tudatállapot. Az az ember szabad, aki felismerte az erkölcsi szükségszerűséget és döntését szabad elhatározásából hozza meg, tehát akit sem szellemi, sem erkölcsi, sem fizikai vagy egyéb korlátozás nem akadályoz érdemben a döntésében. Az az ember szabad, aki felismeri az élet fennmaradása érdekeit - tehát az erkölcsi szükségszerűséget - , és belátja, hogy aszerint is kell döntenie. Aki alacsony szellemi vagy erkölcsi színvonala miatt vagy a tiszta tudatát befolyásoló behatástól akadályoztatva van a helyes út megtalálásánál, az nem szabad.

--- A szabadság általában idegen erőtől való függetlenséget jelent. Az ember azonban élőlény, és rá is vonatkoznak a természet, az élet fennmaradása követelményei.

--- Az emberi életre is érvényes az élet legfőbb törvénye: az élet folytatódása törvénye. Ezért az emberi életnek is ezt kell szolgálnia. Az ember emiatt akkor lehet szabad, ha tudatosodott benne, hogyan szolgálhatja a soron következő döntésénél a legfőbb célt, tehát ha keresi és felismeri a legfőbb cél, az élet fennmaradása érdekei által meghatározott szükségszerűséget, amit a lelkiismeret szava közöl velünk.

--- Szabadság nélkül az élet kipusztul, mert az egyéni döntések szabadsága, végtelen sokrétűsége és ennek alkotó ereje nélkül nem jöhet létre közös, helyes döntés, amely pedig most már feltétlenül szükséges az élet továbbviteléhez.

--- Az a szabad ember, aki a saját tulajdonságait, képességeit valósan, gyarló önszépítő önámítás nélkül képes megítélni és tisztában van a teljes élő természet iránti kötelezettségeinkkel is, hogy így tisztességes, az élet fennmaradását nem veszélyeztető döntéseket hozhasson. A szabadság és minden emberrel kapcsolatos fogalom csak az élet fennmaradása, az evolúció tükrében értelmezhető.

--- Milliószor szabadabb az a pincebörtön mélyén a kivégzésére váró politikai elítélt, aki az általa felismert erkölcsi szükségszerűség szerint élt, mint a világ leghatalmasabb és leggazdagabb embere, aki aljas módon szerzett birodalma csúcsáról körbenéz...

--- Az a szabad, aki tudatában van az élet fennmaradása mindenkori érdekeinek, tehát az erkölcsileg helyes döntés mibenlétének és annak a felismerésnek, szükségszerűségnek, hogy csakis ezt az utat választhatja. A szabadság tehát az erkölcsileg helyes viselkedéshez szükséges tájékozottságot jelenti. A döntés szabadsága (akaratszabadság) tehát erkölcsi értelemben nem, hanem csak a szó hétköznapi értelmében létezik, és csak alsóbb szinteken, mint a mozgás-szabadság, személyes szabadság, fizikai szabadság stb. A szabadság tehát a fölismert erkölcsi szükségszerűség, az evolúció, az élet fenntartása érdekeinek a felismerése.

--- Az a szabad ember, aki hallgat a lelkiismeretére és nincs akadályozva abban, hogy engedelmeskedjen neki.

A szánalom: A szánalom a szolidaritásból fakad. A szánalom a legfőbb erények közé tartozik, mert csak az tud mást megszánni, aki a saját maga szánalmasságát, hibáit, esendőségét is, legalább magában, elismeri.

A szent: Az embereket erőszakkal nem lehet befolyásolni, hanem csakis békésen; a megértés, a meggyőzés és a példamutatás segítségével; és akiknek volt lelkierejük ezt így végre is hajtani, azokból vált szent. Jó esetben… Rossz esetben mártír is…

A szerelem: Az emberi evolúció legfontosabb fogalma szerintem. A szerelem az utódnemzés létrejöttét segítő jelenség, érzés. A szerelem elsődleges szerepe szerintem az, hogy az utódnemzés (az élet fenntartása) érdekében az erős vonzalom segítségével képesek legyünk egyrészt elhárítani, másrészt, ha az elhárítás nem lehetséges, akkor figyelmen kívül hagyni a nemzést gátló tényezőket, bármik legyenek is azok.

A szeretet: az evolúcióval kapcsolatban a felebaráti szeretet merül föl leginkább. A felebaráti szeretet leginkább a falka-ösztön terméke, a fajon belüli összetartozást elősegítő legfőbb eszköz, a másik ember elfogadásán alapszik, az pedig a faji hasonlatosságokon, és ezen belül kiemelten annak az ösztönös felismerésén és elismerésén, hogy az emberi fajon belül mind ugyanazoknak az ösztönös kényszereknek a hatása alatt állunk, mind a jóravivő, mind a rosszravivő ösztönöket tekintve, ugyanazokat az előnyöket és hátrányokat kell megtapasztalnunk, ugyanazoknak az erkölcsi jellegű megpróbáltatásoknak vagyunk kitéve, így a sorsunk a lényeget tekintve azonos az összes többi emberével. Ezen alapszik az irgalom, a szánalom, de a szeretet is. A szeretet a másik ember, állat, növény, anyagi képződmény, eszme, általában: a szeretet tárgya feltétel nélküli elfogadása, és a szeretet a lelkiismerettel és az erkölccsel együtt a jóravivő ösztönös késztetéseinket alkotja. A szeretet képességét és a szeretetre való hajlamot, ösztönöztetést, késztetést is a gének adják tovább, mert minél többen egyesülnek (a szeretetben), annál biztosabb az ÉLET fennmaradása az egyén és közössége számára. A szeretet az élet fennmaradása egyik fő segítője.

--- A szeretet a létfenntartó ösztönök egyik legbiztosabb támasza, mert a közösség biztonságot, sokkal nagyobb túlélési esélyt ad. A közösség kialakulásához el kell fogadnunk a másik embert, ez pedig, ha létrejön, maga a szeretet.

--- Aki megérti és elfogadja, hogy minden emberi lénnyel vele születik az erkölcsi esendőség, a könnyebb út öncélú és elvtelen igénybevétele, az ösztöneink rosszra hajlamosító kényszerei, a bűnbeesésre való hajlam; akkor ezerszer könnyebben elfogad bárkit, tehát sokkal könnyebben tud bárkit szeretni, mert megérti, hogy mindannyian ugyanazokkal a bűnre kísértő kényszerekkel küzdünk, és így minden emberrel együtt tud érezni, és irgalommal, türelemmel lesz minden ember iránt.

--- A szeretet a lelkek tömegvonzása, összetartó ereje.

--- A szeretet a másik ember, állat, növény, anyagi képződmény feltétel nélküli elfogadása, és többek közt a lelkiismerettel együtt a jóravivő ösztönös késztetéseinkhez tartozik. A szeretet képességét és a szeretetre való hajlamot is a gének adják tovább, mert minél többen egyesülnek (a szeretetben), annál biztosabb az ÉLET fennmaradása az egyén és közössége számára. A szeretet az élet fennmaradása egyik fő segítője.

--- A szeretet szerintem a falka-ösztön gyakorlati megnyilvánulása, és az evolúciós szempontból sokkal előnyösebb közösség-képzést hívatott elősegíteni.

A szélsőségek, a szélsőségesek: A politikai szélsőjobb és szélsőbal. Minél szélsőségesebb egy személy vagy csoport, annál jellemzőbb rá, hogy a politikai hatalmat, a választók rokonszenvét és szavazatát uszítással szerzi meg.

--- A szélsőségesek figyelmébe ajánlom: bírálni a rossz emberek is tudnak; segíteni csak a jó emberek szoktak.

--- A szélsőségesekről szóló aforizmákon tapasztalataim szerint a legjobban a szélsőségesek mulatnak, mert ugye ez aztán őket nem érinti…

--- Ha egy szélsőséges lenézi a rendes embert, az olyan, mintha a gyűszű lenézné a kondért…

--- Szélsőségessel nem érdemes szóba állni, mert összehord sok aljasságot, gyűlölködik, végül téged vádol aljassággal és gyűlölködéssel.

---  A szélsőjobb és a szélsőbal helyett az alsójobbot és az alsóbalt kellene használni, mert ezek nemcsak távolabb, de sokkal-sokkal lejjebb is vannak a középtől…

A szép, a szépség: szép az, aki (vagy ami) életképes, és az élet fennmaradása szempontjából hasznos. Tehát másként: szép az, ami vagy aki az evolúció, az élet fennmaradása szempontjából értékes. Egy szép nő azért tetszik, mert aki szép, az egészséges, és így életképes utódokat tud szülni, ami kétségtelenül a legkedvezőbb az élet fennmaradása céljából. A nagyobb kebel nyilván azért tetszik jobban a kicsinél, mert jobban tudja táplálni a csecsemőt; a szélesebb csípő amiatt, mert nyilvánvalóan sokkal alkalmasabb a magzat kihordására, mint egy keskeny csípő; a széles vállú, izmos férfi sokkal életképesebb, mint a szerényebb testű riválisai… Egy szép tárgy pedig általában hasznos és célszerű, és emiatt tetszik. A művészeti alkotás azért tetszik, mert az igazat mondja ki vagy mutatja meg, és ennél mi lehet fontosabb az élet fennmaradása céljából?

--- Szép az, ami (aki) hasznos és életképes az ÉLET, az evolúció számára.

--- Mivel az érték fogalma is szerintem az evolúció számára fennálló hasznossággal kapcsolatos, emiatt akár azt is írhatnám, hogy „szép az, aki (ami) értékes az élet fennmaradása szempontjából”

A szolidaritás: Az emberi faj tartós túlélése egyik fő feltétele az összes ember szolidaritása, segítőkészsége, áldozatkészsége az összes többi ember, az emberi faj iránt.

--- Egy biztos: Mivel ember az embert, nép a népet, vallás a vallást stb. tartósan nem győzheti le (hiszen az emberi elme lakozik mindenkiben), legfeljebb az ingát átmenetileg saját maga felé lendítheti ki, így nem a konfrontáció, hanem a szolidaritás a megoldás!

--- Ha majd egyszer nem egymás ellen küzdünk, hanem vállvetve az egész emberiség boldogulásáért, akkor mondhatjuk, hogy ez már a Kánaán!

--- A szolidaritás létkérdéssé vált az emberiség számára!

A tartás: A tartás az értékrendünkhöz való ragaszkodást, annak a betartását jelenti. Az ún. „emberi tartás” az erkölcsösség megnyilvánulása. Ha nem az erkölcsösséghez igazodik, akkor a tartás csak a képmutatás egy fajtája!

A társadalmi egyenlőség: A társadalmi egyenlőség egyelőre csak illúzió, mert az emberi természetet a létfenntartó ösztöneink irányítják, és senki nem akar a másikkal egyenlő lenni, inkább le akarja győzni. A társadalmi egyenlőségre csak akkor lesz esélyünk, ha felismerjük és elismerjük, milyen is a valódi természetünk, és a legnagyobb érték a közösség érdekeiért folytatott áldozathozatal lesz. Ma a társadalmi egyenlőség a gyakorlatban még legjobban a demokráciában valósul meg, de itt is messze elmarad az ideálistól.

A társadalmi erkölcs: Az erkölcsösségnek az a változata, amelyet az adott helyen az adott társadalom vagy társadalmi réteg közmegegyezéssel kialakít. Tehát nincs szó abszolút követelményrendszerről, amely minden emberre érvényes, itt nem az igazi erkölcsről van szó, hanem csak egyfajta piaci alkuról, amelynek során a kialakított helyi erkölcsi normákat erkölccsé "nemesítik", hogy leplezzék azt a megalkuvást, amelyet az erkölccsel, tehát az élet fennmaradásával kapcsolatban elkövetnek. A helyes elnevezés valójában az ilyen relatív erkölcsi normákra a "társadalmi erkölcstelenség" volna...

Az erkölcsösség megvalósítása ugyanis a világ legnehezebb feladata; így az emberi társadalom a társadalom sekélyes erkölcsi teljesítménye elrejtése céljából megalkotta a „társadalmi normák” és a „társadalmi erkölcs” fogalmát, amelyek tartalmazzák ugyan az „erkölcs” fogalmat, de valójában csak relativizálják, viszonylagossá teszik azt, és megpróbálják azt a benyomást kelteni, mintha a társadalom által az erkölcsösség terén elért alacsony színvonal egyenlő lenne az erkölcsösséggel.

A társadalmi norma ugyanis szerintem a társadalom többsége által elfogadott szükséges és egyben megengedhető követelményeket jelenti. Aki ezeket a követelményeket teljesíti, az formailag megfelel a „társadalmi erkölcs” által elvárt színvonalnak és erkölcsös embernek számít…

--- Két ország közti háborúban mind a két ország katonái a saját országuk társadalma szemében erkölcsös emberek maradnak (sőt, hősökké lépnek elő!!!), pedig emberek tömegeit öldösik halomra… Miközben nyilvánvalóan megszegik a legelemibb parancsot is: ne ölj embert!!!

Ahhoz, hogy egy ilyen háború elkerülhető legyen, az országok társadalmi „erkölcsét” kellene a teljes erkölcshöz, a teljes igazsághoz igazítani, mert a teljes erkölcs és a teljes igazság a teljes emberiség lét-érdekeit védik. Olyan ...”erkölcs”…, olyan ...”igazság”…, amely a teljes, faji szintű, emberiségi szintű érdekkel ütközik, csak nevében „erkölcs”, valójában az erkölcstelenségnek az adott ország társadalma által elfogadott erkölcstelenségi színvonalát próbálja erkölcsként szentesíteni!

A társadalmi „-izmusok”, eszmei irányzatok: az „izmus” a hasonlóan gondolkodó vagy cselekvő emberek társadalmi csoportja egységes szellemi tevékenységét, szokásait és törekvéseit jelenti. Az „izmusok” kiváló bűnbakok a mai társadalmi képmutatás számára, megszemélyesített társadalmi bűnbak pl. „a gyermekbűnözés”, „az alkoholizmus”, „a kábítószerezés”,  a kommunizmus, a nácizmus, a liberalizmus, a baloldal, a jobboldal; tehát eszmei irányzatok, bármely társadalmi tevékenység vagy jelenség megnevezésére, melyek alkalmasak bűnbaknak.

A társadalmi norma: Társadalmi normákra avégett van szükség, hogy az adott helyen és időben az egyéni hamisságokból, az egyéni önámítás-képmutatásokból kialakult eredő, egységesült (társadalmi) hamisságokhoz alkalmazkodva, a társadalom működőképes maradhasson. Ha nem uralkodna az emberi társadalomban eleve a hamisság, nem lenne szükség „társadalmi normákra”, hiszen mindenki eleve a helyes úton járna.

Az erkölcsösség megvalósítása ugyanis a világ legnehezebb feladata; így az emberi társadalom a társadalom sekélyes erkölcsi teljesítménye elrejtése céljából megalkotta a „társadalmi normák” és a „társadalmi erkölcs” fogalmát, amelyek tartalmazzák ugyan az „erkölcs” fogalmat, de valójában csak relativizálják, viszonylagossá teszik azt, és megpróbálják azt a benyomást kelteni, mintha a társadalom által az erkölcsösség terén elért alacsony színvonal egyenlő lenne az erkölcsösséggel.

A társadalmi norma ugyanis szerintem a társadalom többsége által elfogadott szükséges és egyben megengedhető követelményeket jelenti. Aki ezeket a követelményeket teljesíti, az formailag megfelel a „társadalmi erkölcs” által elvárt színvonalnak és erkölcsös embernek számít…

Országok közti háborúban mind a két ország katonái a saját országuk társadalma szemében erkölcsös emberek maradnak, pedig emberek tömegeit öldösik halomra… Miközben nyilvánvalóan megszegik a legelemibb parancsot is: ne ölj embert!!!

Ahhoz, hogy egy ilyen háború elkerülhető legyen, az országok társadalmi „erkölcsét” kellene a teljes erkölcshöz, a teljes igazsághoz igazítani, mert a teljes erkölcs és a teljes igazság a teljes emberiség lét-érdekeit védik. Olyan ...”erkölcs”…, olyan ...”igazság”…, amely a teljes, faji szintű, emberiségi szintű érdekkel ütközik, csak nevében „erkölcs”, valójában az erkölcstelenségnek az adott ország társadalma által elfogadott erkölcstelenségi színvonalát próbálja erkölcsként szentesíteni!

--- Ha valaki betartja az ún „társadalmi normákat”, már eleve rendes embernek minősül, ez érthető, hiszen a rendezőelveket a nagy többség határozza meg. Így tehát teljesen érthetetlen, hogy a világ miért került a szakadék szélére, hiszen annyi rendes, normális ember van…

A tudomány: A tudomány hozza létre az emberiség létszámnövekedése miatt szükséges nagyobb erőforrásokat. Az efölötti tevékenysége az emberi negatívumok kielégítését szolgálja (lustaság, fényűzés, hívalkodás, agresszió stb.)

--- A tudós ész nélkül, a művész jellem nélkül mit sem ér… De azért a tudós jellem nélkül és a művész ész nélkül is jól elboldogul…

--- A tudomány eredményei előbb-utóbb a haditechnikát szolgálják, így a tudomány erkölcs nélkül semmit nem ér.

A társadalmi bűnbak-képzés: Az ösztönös kirekesztés, rasszizmus, uszítás számára bűnbakok kellenek, ehhez az uszítók egy-egy társadalmi csoportot szemelnek ki és tesznek meg bűnbaknak. Lásd még: az előző szócikknél, az -„izmus”-oknál! A társadalmi bűnbakképzés az egyik legkárosabb és legaljasabb társadalmi jelenség.

A terrorizmus: Aki a terrorizmust kárhoztatja, az végülis arról is eltereli a figyelmet, ami a terrorizmust létrehozza, az erős országok hatalmas bűneiről, tehát csupán bűnbakot képez! Álságos, hazug, képmutató viselkedés az, hogy az erős ország állampolgáraként élvezem annak a hasznát, hogy az országom letiporja a gyengébb országokat, és amikor jön onnan a terrorista és robbant, akkor fel vagyok háborodva, hogy micsoda aljasság! Az! De az is az, amit az erős országok művelnek a gyengékkel! És nem a gyengék kezdték! Mindig az erősebb kutya kezd barátságtalankodni! A globális szolidaritás az egyetlen kiút, és ebbe nem fér bele az, hogy az erősebb ország kizsákmányolja a gyengébbet! Ha a globális szolidaritás kellő szintre emelkedik, a terrorizmus meg fog szűnni.

A transzcendencia: A "transzcendens" fogalma hamarosan megszűnik, helyébe talán az "ösztönös" vagy a "lelki" jelzők lépnek, vagy ezekhez hasonlók.

Immanuel Kant ezt írja: ’Immanenseknek nevezzük azokat az elveket, melyek alkalmazása teljességgel a lehetséges tapasztalat korlátain belül marad, transzcendenseknek pedig azokat, melyek a kategóriákat áthágják.’

Transzcendensnek neveztük tehát eddig az olyan jelenségeket, dolgokat stb, amelyeket a biológia, a tudomány a mindennapi tapasztalat felől, azon belülről nem lehetett megmagyarázni, megérteni.

Szerintem amiatt érezzük a valóságon túlinak, megfoghatatlannak, titokzatosnak stb. a transzcendens jelenségeket, hatásokat, mert eddig nem tudtuk, honnan erednek, mi a céljuk, hogyan működnek és egyáltalán: mi a csudák ezek, hiszen a közelmúltig igen keveset tudtunk a genetikáról, az öröklődésről, az életfenntartó ösztönökről.

A transzcendencia meghatározásáról a Kanttól és a filozófiai irodalomban olvasható egyéb ismertetésekkel szemben igen nagy valószínűséggel a genetikai örökítőanyagunkból eredő életfenntartó evolúciós ösztöneink késztetéseivel megmagyarázhatók mindazok a jelenségek, késztetések és értelmezések, amelyeket eddig „a lehetséges tapasztalat korlátain belülről” nem lehetett megmagyarázni.

A transzcendencia fogalmát tehát a szó „természetfölötti” értelmében használni tovább nem lehet, mert immáron az életfenntartási ösztönök késztetéseivel megmagyarázható a fogalom és annak a hatása, tehát egyszerű, biológiailag jól értelmezhető fogalmakkal megértethető a fogalom jelentése.

A „transzcendencia” minden bizonnyal akkor lép fel az emberi gondolkodással, érzésekkel kapcsolatban, amikor az életfenntartó ösztöneink sugallatait érzékeljük. Ezek a sugallatok sokszor a kényszer erejével lépnek föl, sokszor valóban csak sugallatként, enyhe befolyásként érzékeljük őket. Az ösztönök késztetései nyilván annál erősebbek, minél fontosabb az evolúció, az élet fennmaradása szempontjából az a dolog, amellyel kapcsolatban éreztetik a hatásukat.

A transzcendencia tehát szerintem nyilvánvalóan azonos az életfenntartó ösztöneinkkel, azok hatásával, és nem "anyagon túli", "képzeletbéli", szellemi képződmény, hanem a biológiai lényünk szerves része.

Az unalom fogalma: Az ember olyannak alakult ki, hogy általában kimondható, hogy amikor jól érezzük magunkat, tehát jó a lelkiismeretünk, akkor hasznosak vagyunk a létfenntartás számára, tehát egyben erkölcsösek is; míg ha bármi miatt rossz a hangulatunk (ami lényegében a rossz lelkiismeretet is jelenti), akkor az azt jelzi, hogy haszontalanul telik az időnk, vagy kudarcot élünk át (amit ki kell javítanunk mielőbb), vagy pedig betegek vagyunk, bár a betegségre is igaz, hogy létfenntartási szempontból haszontalan (sőt, veszélyes) állapot (Ez az alapja a hipochondriának is, mert erkölcsi kibúvót jelent valamilyen kötelezettség elvégzése alól, mondván: "nem tud dolgozni (vagy tisztességesen viselkedni, dönteni stb.) szegény, hiszen beteg!"...). A nehézségek általában a létfenntartás számára hasznos feladatok végrehajtásánál lépnek fel. A jó lelkiismeret pedig azt nyugtázza, hogy ezeket a feladatokat, nehézségeket felvállaltuk és végrehajtottuk, megoldottuk. Ha tehát nincsenek éppen nehézségeink, akkor kibújtunk a kötelezettségeink alól (ami tisztességtelen), és ez rossz lelkiismeretet okoz, az unalom pedig ugyanezt jelenti, tehát azt, hogy éppen menekülőben vagyunk a kötelezettségek elől. Az unalom tehát erkölcstelen, mert a létfenntartás számára előnyös (tehát hasznos) tennivaló mindig akad, csak annak nincs, aki szándékosan nem vesz róluk tudomást. Kivéve, ha valaki önhibáján kívül nem jut hasznos elfoglaltsághoz fogság, fogyatékosság stb., tehát objektív akadályoztatás miatt.

Az uszítás: A rosszravivő ösztönök (az öncélú, elvtelen örömszerzési- és önbecsülési kényszer, az önámítási-képmutatási kényszer, a hamis önbecsülés kényszere és a hamis közösségi kényszer) erejével vissza lehet élni, úgy, hogy az uszító veszélyt jelez, és segítségül hívja az embereket. Ekkor a rosszravivő ösztöneink káros hatása miatt a rendes létfenntartó ösztöneink rendellenesen kezdenek működni. Így eredményez a falka-ösztönünk (a közösségi ösztönünk) pl. kirekesztési késztetést, a rangsor-ösztönünk (az önbecsülési kényszerünk) pedig pl. bűnbakképzési kényszert és rasszizmust. A kikiáltott veszély persze hamis, de az embereket ezen az aljas módon a szélsőségesek mégis saját maguk mellé tudják állítani. A rosszravivő ösztönök mindenkiben ott vannak, velünk születnek, és csak a legerősebb jellemű emberek képesek ellenállni a kártevésüknek.

A vallás: A vallások érzelmi hatalma egyrészt azon alapszik, hogy az emberek a lelkiismeretük szava ellenére elkövetett cselekedeteik bűnössége alól feloldozást akarnak, hogy megszűntethessék a lelkiismeretük, mint az egyik legfőbb létfenntartó ösztönünk, az életfenntartó ösztöneink szószólója által keltett szorongást; másrészt a tudattal rendelkező embernél immár létező halálfélelem ellen nagyon hatásos a túlvilági újjászületés ígérete.
A vallás mintegy feloldozást ad az alól a lelkiismeretfurdalás alól, amelyet e vallás követői éreznek amiatt, hogy a vallásuk nem a teljes emberiség, nem a teljes emberi faj értékeit tartja szem előtt, hanem kirekeszti az összes olyan embert e vallás követőinek a gyülekezetéből, aki nem ehhez a valláshoz tartozik. 
A vallás tehát a kirekesztés legnagyobb tömegeket érintő formája. 
Az e kirekesztés miatti lelkifurdalást a többi hívőtárs szeretete, elfogadása igen erősen feledteti. Csökkenti még a lelkifurdalást az is, hogy a vallások követőinek a túlnyomó része nincs otthon a más vallások tanaiban és a szellemtudományokban, így nem igazán tudatosodik benne az, hogy ő bárkit is kirekesztene...
A vallások kialakulását és bizonyos térségekben fennálló létezését bizonyos mértékben magyarázza az, hogy a Föld számos földrajzi (sziget és kontinens), éghajlati (könnyebben és nehezebben élhető régiók) és környezeti (a föld termékenysége, a víz rendelkezésére állása, stb.) körzetre, területre oszlik, amelyekben igen jelentősen különböznek a létfeltételek a többiektől, és az egyes éghajlati zónákban eltérő vérmérsékletű, eltérő külsejű embercsoportok élnek. Ezek a tényezők eleve létrehoztak bizonyos vérmérsékletbéli és egyéb elkülönülést az egyes körzeteket lakó népesség-tömegek között, és a vallások csak mintegy "szentesítették" ezt az elkülönülést...

A vallás megadja továbbá a falka-ösztön, a közösséghez tartozás ösztöne kielégítésével járó lelki biztonságot, melyet a vallás többi követője lelki síkon és a rítusok alkalmával a velük megvalósuló személyes együttlét révén biztosít. 

Mint a „lelkiismeret” szócikknél, itt is megjegyzem, hogy ha a Bibliában az „isten” szó helyére a „lelkiismeret” szót tesszük, a mondat értelme ugyanaz marad, ami szintén alátámasztja, hogy a vallás, az istenség és a lelkiismeret szerepe, jelentősége, hatásköre az emberi lélekben egy- és ugyanaz. Azért hozzáteszem, hogy a vallás a lelkiismereti parancsok megvalósításában nem éri el az egyén lelkiismerete által megkövetelt szintet, de jelentősen megközelíti azt.
Az istenség fogalma létrejöttében szerintem igen nagy szerepe van annak is, hogy az emberi ösztönök minden emberi lénynél teljesen egyformák, és hasonló helyzetekben hasonló válaszokat, késztetéseket okoznak bennünk. Ez azt a benyomást kelti, mintha egy istenség nyilvánulna meg felénk következetesen, egyformán mérve ki a jó lelkiismeretet vagy a lelkifurdalást. Nagyon izgalmas lesz figyelemmel kísérni, hogy az ösztöneinkkel kapcsolatos mai (és várhatóan megszaporodó) ismereteink birtokában miként alakul az istenség, a vallás és az ösztöneink sorsa az emberi ismeretek tárházában.

--- Olyan bolygón, ahol vagy tucatnyi világvallás – tehát számos, magáról a teljességet terjesztő eszmetan létezik -  hogyan lehetne komolyan venni a metafizikát (a transzcendenciát)? És ha mégis, akkor tessék elárulni, melyik vallás az igazi? És a többi vallás hívei mind a pokolba kerülnek?

A vágy: A vágy az életfenntartó ösztönök késztető ereje az utasításaik végrehajtására. 

Harcz László